Szülők akadémiája – 4 ok, hogy miért szükséges tanulni a szülőséget manapság

“A gyerekneveléshez mindenki ért… – amíg meg nem születik az első gyermeke.” 

/ismeretlen szerző/ 



Sokan már annak az elképzelésnek a hallatán is felháborodnak, hogy a szülőséget tanulni kell. 
Gyakran ott él a fejekben az az elképzelés, hogy amikor megszületik egy gyermek, akkor egyből apa és anya is születik. Sőt megszületik a család.
Ezek az idealista elképzelések azonban tökéletesen figyelmen kívűl hagyják azt a tényt, hogy a gyereknevelés az egyik legösszetettebb feladat és egyben a legnagyobb kihívás az életünkben.

Jól emlékszem a pillanatra, amikor első gyermeken megszületése után kb. 2 héttel anyukám, aki addig segített az akkor még apró háztartásom ellátásában, kilépett az ajtón, és magával vitte a biztonságérzetemet. Egy pillanatra még szinte pánikba is estem, hogy  mit fogok kezdeni ezzel a pici babával, és főleg mit kezdek azzal az óriási felelősséggel, ami rám zuhant?

Szerencsére a tapasztalatokkal együtt oldódott a riadalom is valamelyest, de nem ez volt az utolsó pillanat, amikor tanácstalannak, sőt mondjuk ki: elveszettnek éreztem magam gyermekem sírását hallgatva. Úgy tűnt akkor, hogy a diplomám és az akkor már születőben lévő doktorátusom, sőt 7 éves kollégiumi tapasztalatom sem sokat segít a nehéz pillanatokban.

Aztán az viszont rengeteget segített, hogy alapítottunk egy Waldorf óvodát, ahol több, a gyermekét hozzánk hasonló szellemben nevelő szülőt, és egy csodás óvó nénit ismerhettünk meg. Bettitől, nyugodtan mondhatom, néhány év alatt többet tanultam a kisgyermekek természetéről, mint addigi életem során összesen. És a legjobb az volt, hogy amiket Betti mutatott, az működött is a gyereknevelésben.

Itt már tudtam, hogy amit a gyerekekről tudok, az nem elég. 

Tudtam, hogy ahhoz, hogy értő módon neveljem gyermekeimet folyton át kell gondoljam a stratégiáimat, tapasztalatot kell cseréljek olyanokkal, akik értenek a gyerekekhez, értenek az emberekhez, és hajlandóak támogatást nyújtani számomra krízis helyzetekben.

Ez volt a háttere annak, hogy január 12-én elindítottam egy előadás sorozatot, aminek nem titkolt célja a szülői minőség, képességek iskolázása, fejlesztése.

Nézzük meg, mi az az 4 legfontosabb szempont, ami miatt érdemes lehet csatlakoznod!

  1. Gyorsan változik a világ.
    Ezelőtt 1-2-3 generációval mindenki tudni vélte, hogy mi lesz a gyermekéből, többé-kevésbé biztosak lehettek abban, hogy milyen világra kell felkészíteniük a gyermekeket. Ma nekünk egy olyan világra kell felkészíteni kicsinyeinket, amelyről sejtelmünk sincs, hogy milyen lesz.
  2. Nagyobb tudatosság szükséges a mai gyerekek neveléséhez.
    Régen ez is egyértelmű volt: olyan gyerekeket kell nevelni, akik jól beilleszkednek a társadalomba, így anyagi biztonságban élhetnek, és nem utolsó sorban, tudják anyagilag támogatni idősődő szüleiket.
    Manapság is fontos, hogy tisztában legyünk nevelési céljainkkal. Milyen felnőttet szeretnénk látni? Nem lehet ugyanis egyszerre engedelmes, szófogadó és önállóan gondolkodó, kreatív, sőt innovatív gyerekeket nevelni!
  3. Óriási gondot jelent, hogy sokan akkor látnak először kisbabát, kisgyereket, amikor a sajátjuk megszületik. Így fogalmuk sincs, hogy mivel jár egy gyermek felnevelése, mit jelent, ha sír egy baba, hogy kezeljék, amikor nem eszik, nem alszik vagy éppen megbetegszik
  4. Új kommunikációs eszközökre van szükségünk, mert a mai gyerekek nem fogadják el automatikusan tekintélynek a felnőtteket, gyakran nem hallgatnak a parancsokra, sőt ez mérhetetlen dacot, lázadást, haragot vált ki belőlük.
Te milyen gondokat tapasztalsz a mai gyerekekkel kapcsolatban szülőként, pedagógusként? Mik azok a problémák, amielyek miatt nehezen tudsz “jó szülő” lenni? Írd meg tapasztalataidat a kommentek között!

Kineziológiai “fejlődés-lélektan”

Az egész életünk egy választással kezdődik spirituális szinten éppúgy, mint fiziológiailag.
Fogantatásunkról, testbe lépésünkről szellemi segítőinkkel együtt hozunk döntést, ami tükröződik anyánk petesejtjének a VÁLASZTÁSÁBAN, amelyik a több millió lehetséges genetikai variációból kiválasztja azt az egyetlen spermiumot, amely az élet feladatunknak leginkább megfelelő DNS spektrumot hordozza. Így alkotjuk meg eljövendő testünk “tervrajzát”, létrehozva szerkezeteink azon egyedi összetételét, amely garantálja, hogy véghez vigyük mindazt, amit a legmagasabb értelemben véve meg szeretnénk valósítani.
Életünk tehát egy VÁLASZTÁSSAL kezdődik. Élettapasztalataink az első pillanattól fogva rögzülnek fejlődő idegrendszerünkben. Mégis, még ha a szüleink nem is akartak bennünket, a beágyazódás után az anyaméhben átéljük az EGYSÉG élményét, minden igényünk azonnali kielégülését, és a védettséget. Napról-napra tapasztaljuk a fájdalom mentes növekedést, és hogy egyre többek vagyunk és egyre többet tudunk.
Aztán az utolsó hónapokban már érezzük az életterünk szűkülését, és ezzel együtt a hajtóerőt, hogy vállalva minden fájdalmat és szenvedést, elinduljunk a külvilág felé. A születés folyamatában arra vágyunk, hogy továbbra is megmaradjunk az EGYSÉG állapotában mindazokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Ha a dolgok a maguk természete szerint alakulnak, akkor a megszületendő gyermek maga választja meg születésének optimális időpontját. Ha nem, akkor, már a születése pillanatában átéli, hogy NINCS VÁLASZTÁSA.

A születés folyamata során elszenvedjük a legnagyobb fizikai fájdalmat, amelyet életünk során átélhetünk. És legtöbbünknek még a Mama vigasztaló közelsége, illata, tejének íze sem adatik meg a folyamat végén, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy megtapasztaltuk a külvilág “hidegségét” bántó “fényességét”. Ráadásul, most már az igényeink sem elégülnek ki automatikusan. Lélegeznünk kell és éhséget éreznünk, ami legtöbbünk számára minimum furcsa, néha egyenesen fájdalmas tapasztalat. Ráadásul a “személyzet” úgy tűnik nem érti nyelvünket, néha az az érzésünk támad, hogy nem is akarnak megérteni bennünket. Te mit gondolnál, ha jeleznéd az éhségedet, és kivinnének a WC-re, ha álmosságot mutatnál, és feldobálnának a levegőbe?
Igen, visszavágyunk az átélt, megtapasztalt EGYSÉG birodalmába, de amit ehelyett kapunk, az az ELKÜLÖNÜLÉS,  a magunkra hagyottság érzete. Azért megpróbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből, elnyomva fájdalmas érzéseinket, lassan megtanulunk szavak nyelvén kommunikálni az “óriásokkal”, akiknek a hatalmába kerültünk. Abban reménykedünk, hogy így egyre inkább RÁHANGOLÓDHATUNK szeretteinkre, sőt ők is ránk hangolódhatnak, és így átadhatjuk nekik azokat az üzeneteket amelyeket a lélek világából hozunk számukra. Ám gyakran tapasztaljuk, hogy KÖZÖMBÖSEK irántunk és üzeneteink iránt, így aztán ahelyett, hogy megtanítanánk “nekik” a ráhangolódást megtanuljuk tőlük a KÖZÖMBÖSSÉGET “irántuk”, a világ iránt, a megérzéseink és meglátásaink iránt, végső soron önmagunk iránt .

Ezek a korai tapasztalatok mélyen bevésődve szunnyadnak sejtmemóriánkban, hogy borzalmas időzített bombaként meghatározzák kapcsolatainkat úgy önmagunkkal, mint társainkkal és világunkkal.

És az időzített bomba ketyeg, majd működésbe lép legkésőbb akkor, amikor a testünk változni kezd a serdülőkor elején, megmutatva azt a férfit vagy azt a nőt, akik vagyunk. Ha olyan szerencsések voltunk, hogy átéltük a VÁLASZTÁS élményét  fogantatásunkkor, születésünkkor, akkor örömmel látjuk, hogy testünk éppen EGYENRANGÚVÁ, EGYENLŐVÉ válik azzal a testtípussal, amit fogantatásunkkor választottunk magunknak. Ha azonban azt tapasztaltuk a kezdet kezdetén, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK  pl. a születésünk időpontjának meghatározásában, vagy nem tisztelték VÁLASZTÁSUNKAT a szüleink (fiút akartak, mi mégis lánynak születtünk, vagy fordítva), akkor ez a serdülőkori változás a tudatalatti szinten csak BÁNATOT, BŰNTUDATOT okoz, hiszen nyilvánvalóvá válik, amit idáig megpróbáltunk elrejteni: azok vagyunk, akik vagyunk, és visszavonhatatlanul közeledik az idő, amikor felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért.
Aztán ott vannak a kortársaink. Ahogy gyermekként a szüleinknek próbáltunk megfelelni, úgy vágyunk most társaink elismerésére és figyelmére. Ha gyermekként átélhettük az EGYSÉGET, akkor most van elég ÖNBIZALMUNK, hogy azt tegyük, amit a társaink, ha szeretnénk, vagy éppen ne tegyük, hogyha nem szeretnénk. Ha azonban életünk az ELKÜLÖNÜLÉSRE alapul, akkor legfeljebb FÉLÜNK A VESZTESÉGTŐL, VERESÉGTŐL, akár meg merjük tenni mindazt, amit a társaink, akár nem.

Majd, a serdülőkor végén vár még ránk a pályaválasztás is. Ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy életfeladatunk irányába lépve megtaláljuk azt a foglalkozást, amellyel a legjobban szolgálhatjuk embertársainkat, világunkat és nem utolsó sorban saját kiteljesedésünket.
 Ha gyermekként megtapasztaltuk a RÁHANGOLÓDÁST, akkor most érezhetjük LELKESEDÉSÜNKET, amely kézen fogva vezet minket szívünk vágyának beteljesítése felé. Ha azonban korán KÖZÖMBÖSSÉ váltunk, akkor az ELLENSÉGESKEDÉS tévén inkább azt tudjuk, hogy mit nem akarunk (pl.olyanná válni, mint a szüleink!), mintsem, hogy mit szeretnénk,  mire vágyunk.

A serdülőkor lezárulásával elnyomott érzéseink sajnos nem hagynak el minket, hanem továbbra is visszhangoznak mindennapjainkban.
Jelenbeli SÉRTŐDÖTTSÉGÜNKBEN, SÉRELMEINKBEN megjelenik a múltban átélt BÁNAT, BŰNTUDAT, amikor nem lehettünk EGYENLŐEK önmagunkkal, amikor engedtük, hogy elhiggyük, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK, pedig a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mindig VAN VÁLASZTÁS. HARAGUNKBAN visszaköszönnek múltbeli FÉLELMEINK amikor attól féltünk, hogy ELKÜLÖNÜLVE magunkra maradunk. És mindazon esetekben, amikor megtagadjuk a nehézségek, feladatok ELFOGADÁSÁT, és “nem hiszem el” felkiáltással a SZEMBENÁLLÁST, SZEMBEHELYEZKEDÉST választjuk, bekapcsol bennünk az élet iránti ELLENSÉGESKEDÉS, és a többiek, sőt az önmagunk iránti KÖZÖMBÖSSÉG is.

Ha azonban képesek vagyunk a probléma ELFOGADÁSÁT VÁLASZTANI, akkor megnézhetjük, hogy mit vagyunk HAJLANDÓAK tenni az ügyben, és ÉRDEKLŐDÉSÜNKET a nehézségek helyett a megoldások felé irányítani. Ez azonnal bekapcsolja a tudatalattinkban a múltban átélt LELKESEDÉST, ÖNBIZALMAT, EGYENRANGÚSÁGOT, (mindannyiunknak voltak jó napjai;)), és azt a régen keresett testi érzést, hogy képesek vagyunk a RÁHANGOLÓDÁSRA, EGYSÉGRE ÉS VÁLASZTÁSRA.

Ehhez kívánok sok sikert, hiszen bármilyen nehéz volt is életutunk, mindannyian választhatunk a jelenben tapasztalataink közül olyanokat is , amelyek előre visznek minket, és olyanokat is, amelyek hátráltatnak céljaink elérésében.

Életünk tükrei – Kapcsolataink 1. Párkapcsolati mintánk

A kapcsolatok témaköre numerológiai szempontból a kettes szám uralma alá tartozik. Ketten vagyunk, TE és ÉN – mondhatjuk. Erre a kettősségre épülnek fel kapcsolataink, akár személyekről, akár tárgyakról vagy eseményekről van szó.

A kapcsolatainkban legfőbb vágyunk, a kettősség helyett az egység megélése, ám ehelyett nagyon gyakran inkább az elkülönülést tapasztaljuk meg.

A kapcsolatok alapmintázata már magzatkorunkban létrejön, amikor nagyon szoros, fizikális egységben élünk édesanyánkkal. Mivel azonban a méhen belül csak bizonyos ideig növekedhetünk, a hely szűkössé válásával felébred bennünk a vágy, hogy elinduljunk tágasabb világok felé. Ezért aztán magzatként egyszer csak megindítjuk saját születésünk folyamatát, ahonnan kezdve sok nehézséggel kell szembenéznünk. A külvilággal először tehát születésünkkor teremtünk kapcsolatot, azaz születésünk összes további kapcsolatunk elsődleges mintájává válik.


Születésünk azonban egy – többnyire – rendkívül fájdalmas folyamat, ami nem könnyíti meg a kapcsolatteremtést számunkra a későbbiekben.

 Eleinte legfontosabb kapcsolatunk a szüleinkkel való kapcsolat. velük szeretnénk újra élni a magzatkorban megtapasztalt szoros egységet, de a születés hatalmas fizikai fájdalma után általuk tapasztaljuk a legnagyobb érzelmi fájdalmat is: az első elutasítás hatalmas sokkját. Sokszor csak azért, mert édesapánk/édesanyánk fiút várt lány helyett vagy fordítva. Gyakran pedig azért utasítanak el bennünket, mert nem értik az általunk küldött jelzéseket. Ám a tanulság gyakran életre szólóan belénk ég: nem kellek, nem vagyok fontos.
Így aztán egész életünkben keressük azt a férfit vagy azt a nőt, aki betölthetné azt a hiányt életünkben, amit szüleink nem adtak meg nekünk. Mivel azonban egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő csak úgy tud engem szeretni párkapcsolataimban, mint egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő, sokan beletörődünk az élethosszig tartó hiányba, és a csalódástól félve már nem is akarjuk megtalálni párunkat (terjed a szingli életforma!), vagy szállunk “virágról-virágra”, és folyton bebizonyítjuk magunknak, hogy minket úgysem szeret senki.

Mit tehetünk?

 Legjobb, ha szembenézünk sebzettségeinkkel, és feloldjuk a születési vagy kisgyermekkori traumatikus tapasztalatainkat, hogy boldog, kiegyensúlyozott, felnőtt és teherbíró párkapcsolatban élhessünk.