5 tévhit az ÉLETről, amivel folyamatos stresszben tarthatod magad

  1.   Gondtalan életet kellene élnünk


    Sokan vágyunk arra, hogy gondjaink megszűnjenek, és problémáinktól megszabadulva könnyedén, az életet élvezve, boldogan éljük mindennapjainkat. Ez pillanatok, időszakosan létre is jön, de aztán legtöbben azon kapjuk magunkat, hogy megint “jönnek a problémák”, hogy soha nem lesz vége a gondjainknak. 

    A feladat: vegyük tudomásul, hogy a probléma nem az, amit problémának látok, hanem a probléma a félelem, a kisebbrendűségi érzés, az önbizalom hiány, a harag, amit érzek. A “nem tudom, mit akarok tenni”, a “mikor lesz már vége ennek” hozzáállás. Szembe kell néznünk azzal, hogy mit akarok tenni az ügyben? Mi az, amit megtehetek, hogy az általam vágyott pozitív célállapotot elérjem. És, ha nem látom tisztán a kérdést, akkor érdemes segítséget kérnem, mert egy kineziológiai oldás oldhatja ezeket a negatív érzelmeket, és egy új, gyümölcsözőbb hozzáállás választását teheti lehetővé.

  2. A konfliktusok nem az élet természetes velejárói

    Nem szeretjük a konfliktusokat. Szeretnénk megúszni, hogy ütköztetni kelljen érdekeinket. Ameddig lehet, megpróbáljuk elkerülni a “vitát” a nyugalom és a harmónia érdekében.. 

    A feladat: tudomásul venni a problémát, és kommunikálni. Valódi harmónia csak abból alakulhat ki, ha megismerjük egymás álláspontját, és nyitottan keresünk olyan megoldásokat, amelyek mindkettőnk számára elfogadhatóak.
     

  3. A konfliktusok csak veszekedésekkel oldhatók meg

    Ezt sokan gyanítják. A tapasztalat, a hozott minta azt mutatja, hogy az erősebb kutya … khm, khm, …nyer. Tehát vagy lenyomom a másikat, vagy feladom magam. A cél pedig a win-win helyzetek kialakítása a fontos kapcsolatokban.

    A feladat: elsajátítani és gyakorolni az én közléseket és az értő figyelmet. Hogy mik ezek?
    Itt olvashatsz az én közlések technikájáról, itt pedig az értő figyelemről.
    A témában figyelmedbe ajánlom Thomas Gordon könyveit is.

  4. Másoknak könnyebb

    Ez a kedvencem! Kicsi korunktól kezdve hozzászokunk ahhoz, hogy összehasonlítanak bennünket másokkal, majd felnőve kitartóan folytatjuk azt, ami már régen is sok érzelmi fájdalmat okozott. Pedig nincs két egyforma ember (lásd a következő pontot), nincs két egyforma életút, tehetség. És sokszor nem látjuk, hogy a többieknek mibe kerül az a siker, amit elértek látszólag olyan könnyedén.

    A feladat: elfogadni az életünket, sorsunkat, tehetségeinket. Befejezni az összehasonlítgatás önromboló szokását. Ha látok valaki, akinek tetszenek a sikerei, vizsgáljam meg, hogyan hozhatom ki itt és most a legjobbat abból, amim van. Ahogy anyukám szokta mondani: a kamrából főzünk! 
    Vagy hajlandó vagyok-e erőfeszítéseket tenni azért, hogy elérjem mindazt, ami másnál látszólag olyan természetesen működik.

  5. Nem normális, hogy mások másmilyenek!

     

    Mindannyian egyedi, individuális lények vagyunk. Genetikailag is különbözünk egymástól, még az egypetéjű ikrek sem teljesen egyformák. Mégis van egy közös dolog bennünk: mindannyian abból indulunk ki, hogy az a NORMÁLIS, ahogy mi gondolkodunk, az a NORMÁLIS, ahogy mi cselekszünk. Emiatt el is várjuk másoktól, hogy úgy gondolkodjanak, cselekedjenek, reagáljanak, ahogy azt mi szeretnénk. Ha pedig nem ezt teszik, akkor mélységesen csalódottakká válunk, és vagy megpróbáljuk meggyőzni őket, hogy nekünk van igazunk, vagy lenyeljük a békát, és feladjuk a saját igazságunkat.

    A feladat: fogadjuk el a másik gondolkodásmódját. Ha a személyes vagy szakmai életemben ez nem befolyásol, akkor lépjünk túl rajta. Ha a személyes vagy szakmai életemre jelentős hatása van az illetőnek, akkor elfogadva a különbségeket, addig kell “gyúrnunk” az ügyet, amíg olyan egyezségre nem jutunk, amelyik minden fél számára elfogadható, megfelelő. 

    Mi lehet a megoldás?

    Ha azt látod, hogy a feladatoknál leírtakat lépésről-lépésre meg tudod valósítani, be tudod építeni az életedbe, és ilyen módon kiegyensúlyozottabban érzed magad, akkor semmi más dolgod nincs, mint gyakorolni, csiszolni, fejleszteni, kiegészíteni ezeket a technikákat a saját szájad íze szerint.

    Ha azt látod, hogy hiába próbálod, neked nem megy, vagy eleve reménytelennek érzed, hogy a feladatoknál leírtakat megvalósítsd, akkor érdemes felkeresni egy jó kineziológust, aki segít feltárni a gátló múltbeli mintákat, és oldani a mintát fogva tartó blokkokat.

5 tévhit az ÉLETről, amivel folyamatos stresszben tarthatod magad

  1.   Gondtalan életet kellene élnünk


    Sokan vágyunk arra, hogy gondjaink megszűnjenek, és problémáinktól megszabadulva könnyedén, az életet élvezve, boldogan éljük mindennapjainkat. Ez pillanatok, időszakosan létre is jön, de aztán legtöbben azon kapjuk magunkat, hogy megint “jönnek a problémák”, hogy soha nem lesz vége a gondjainknak. 

    A feladat: vegyük tudomásul, hogy a probléma nem az, amit problémának látok, hanem a probléma a félelem, a kisebbrendűségi érzés, az önbizalom hiány, a harag, amit érzek. A “nem tudom, mit akarok tenni”, a “mikor lesz már vége ennek” hozzáállás. Szembe kell néznünk azzal, hogy mit akarok tenni az ügyben? Mi az, amit megtehetek, hogy az általam vágyott pozitív célállapotot elérjem. És, ha nem látom tisztán a kérdést, akkor érdemes segítséget kérnem, mert egy kineziológiai oldás oldhatja ezeket a negatív érzelmeket, és egy új, gyümölcsözőbb hozzáállás választását teheti lehetővé.

  2. A konfliktusok nem az élet természetes velejárói

    Nem szeretjük a konfliktusokat. Szeretnénk megúszni, hogy ütköztetni kelljen érdekeinket. Ameddig lehet, megpróbáljuk elkerülni a “vitát” a nyugalom és a harmónia érdekében.. 

    A feladat: tudomásul venni a problémát, és kommunikálni. Valódi harmónia csak abból alakulhat ki, ha megismerjük egymás álláspontját, és nyitottan keresünk olyan megoldásokat, amelyek mindkettőnk számára elfogadhatóak.
     

  3. A konfliktusok csak veszekedésekkel oldhatók meg

    Ezt sokan gyanítják. A tapasztalat, a hozott minta azt mutatja, hogy az erősebb kutya … khm, khm, …nyer. Tehát vagy lenyomom a másikat, vagy feladom magam. A cél pedig a win-win helyzetek kialakítása a fontos kapcsolatokban.

    A feladat: elsajátítani és gyakorolni az én közléseket és az értő figyelmet. Hogy mik ezek?
    Itt olvashatsz az én közlések technikájáról, itt pedig az értő figyelemről.
    A témában figyelmedbe ajánlom Thomas Gordon könyveit is.

  4. Másoknak könnyebb

    Ez a kedvencem! Kicsi korunktól kezdve hozzászokunk ahhoz, hogy összehasonlítanak bennünket másokkal, majd felnőve kitartóan folytatjuk azt, ami már régen is sok érzelmi fájdalmat okozott. Pedig nincs két egyforma ember (lásd a következő pontot), nincs két egyforma életút, tehetség. És sokszor nem látjuk, hogy a többieknek mibe kerül az a siker, amit elértek látszólag olyan könnyedén.

    A feladat: elfogadni az életünket, sorsunkat, tehetségeinket. Befejezni az összehasonlítgatás önromboló szokását. Ha látok valaki, akinek tetszenek a sikerei, vizsgáljam meg, hogyan hozhatom ki itt és most a legjobbat abból, amim van. Ahogy anyukám szokta mondani: a kamrából főzünk! 
    Vagy hajlandó vagyok-e erőfeszítéseket tenni azért, hogy elérjem mindazt, ami másnál látszólag olyan természetesen működik.

  5. Nem normális, hogy mások másmilyenek!

     

    Mindannyian egyedi, individuális lények vagyunk. Genetikailag is különbözünk egymástól, még az egypetéjű ikrek sem teljesen egyformák. Mégis van egy közös dolog bennünk: mindannyian abból indulunk ki, hogy az a NORMÁLIS, ahogy mi gondolkodunk, az a NORMÁLIS, ahogy mi cselekszünk. Emiatt el is várjuk másoktól, hogy úgy gondolkodjanak, cselekedjenek, reagáljanak, ahogy azt mi szeretnénk. Ha pedig nem ezt teszik, akkor mélységesen csalódottakká válunk, és vagy megpróbáljuk meggyőzni őket, hogy nekünk van igazunk, vagy lenyeljük a békát, és feladjuk a saját igazságunkat.

    A feladat: fogadjuk el a másik gondolkodásmódját. Ha a személyes vagy szakmai életemben ez nem befolyásol, akkor lépjünk túl rajta. Ha a személyes vagy szakmai életemre jelentős hatása van az illetőnek, akkor elfogadva a különbségeket, addig kell “gyúrnunk” az ügyet, amíg olyan egyezségre nem jutunk, amelyik minden fél számára elfogadható, megfelelő. 

    Mi lehet a megoldás?

    Ha azt látod, hogy a feladatoknál leírtakat lépésről-lépésre meg tudod valósítani, be tudod építeni az életedbe, és ilyen módon kiegyensúlyozottabban érzed magad, akkor semmi más dolgod nincs, mint gyakorolni, csiszolni, fejleszteni, kiegészíteni ezeket a technikákat a saját szájad íze szerint.

    Ha azt látod, hogy hiába próbálod, neked nem megy, vagy eleve reménytelennek érzed, hogy a feladatoknál leírtakat megvalósítsd, akkor érdemes felkeresni egy jó kineziológust, aki segít feltárni a gátló múltbeli mintákat, és oldani a mintát fogva tartó blokkokat.

Stresszelő világban élünk – avagy tényleg tehetetlenek lennénk?

Ma már az átlag ember is tisztában van azzal, hogy stresszelő világban élünk, ám kevesen tudják, hogy valójában mit is jelent a stressz reakció, és mit tehetünk ellene. Elmondhatjuk, az élet fennmaradásának alapvető módja, hogy képesek legyünk alkalmazkodni a környezet változásaihoz. Ez nem csak az emberekre igaz, hanem az olyan alacsonyrendű élőlényekre is, amelyeknek még idegrendszerük sincs. A változásokra való reakciót a magyar származású tudós, Selye János, stressz reakciónak nevezte. Az ő meghatározása szerint a stressz reakció a „test nem specifikus válasza a testet ért igénybevételekre”.

Minden olyan igénybevételt, ami alkalmazkodásra kényszerít bennünket, stresszornak nevezünk. Ezek lehetnek kellemetlen (zaj, hőmérsékletváltozás, határidő-túllépés, stb.), vagy kellemes (házasságkötés, gyermekszületés, költözés, karácsony, stb.) dolgok egyaránt. A fentiekből látható, hogy a stressz teljes megszüntetése nem lehet a cél. Tökéletesen stresszmentes embereket legfeljebb a temetőben találhatunk. Ugyanakkor életünkben az ingerszegénység is komoly stresszforrásként szerepelhet.

A cél tehát inkább az lehet, hogy csökkentsük életünkben a szükségtelen stresszorokat, illetve enyhítsük az ezekre adott fiziológiás válaszreakciókat.

Az alkalmazkodás során Selye a stressz három fázisát különbözteti meg:

  1. Vészhelyzeti reakció: a stresszor megjelenésekor a test riadót fúj.
  2. Ellenállási szakasz: a test ellenálló képessége a normális fölé emelkedik, hogy alkalmazkodjon a folyamatosan jelenlevő stresszorhoz.
  3. Kimerültségi szakasz: A testnek nincs tovább energiája a stresszorhoz való alkalmazkodáshoz, és megjelennek a stresszhez kapcsolódó betegségek, amelyek akár halálhoz is vezethetnek.
Erős stressz hatására a három fázis rendkívül gyorsan is követheti egymást, és csak kielégítő pihenéssel épülhetünk fel a kimerültségből. 
Azt az energiát, ami stressz esetén az alkalmazkodáshoz szükséges, alkalmazkodási energiának nevezzük. Ennek két típusát különböztetjük meg:
  1. felszíni alkalmazkodási energia: ez azonnali felhasználásra kész, pihenéssel pótolható energiafajta;
  2. mély alkalmazkodási energia: tartalékként tárolódik, pótolja a felhasznált felszíni energiát, de maga nem pótolható. Ha mély alkalmazkodási energiánkat feléljük, meghalunk.

A stressz reakcióból adódóan a testben oldhatatlan lerakódások jönnek létre, ami a test rugalmatlanabbá válásához, öregedéséhez vezet. Ezek szerint megválaszthatjuk, hogy milyen gyorsan öregszünk. Sok múlik a beállítódásunkon és a reakcióinkon, bár befolyásolnak bennünket múltbéli tapasztalataink és genetikai adottságaink is.

Tudnunk kell: a vészhelyzeti reakció szakasz testi változásai a túlélésünket hivatottak segíteni, ám ellenünk dolgoznak hosszú távon, ha folyamatosan és szükségtelenül váltjuk ki.

Ha hosszas megoldatlan stressznek vagyunk kitéve az mind fizikai (magas vérnyomás, fejfájás, álmatlanság, allergiák, stb.), mind érzelmi (depresszió, koncentrációs problémák, ingerlékenység), mind viselkedési szinten (baleseti hajlam, túlzott alkoholfogyasztás, kreativitás elvesztése) jelentkezik. Ha a fenti tünetek bármelyike, főleg ismétlődően jelentkezik, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy oldjuk a felhalmozódott feszültségeket. 

Ezek után természetesen felmerül a kérdés, mit is tehetünk stresszeink kezelésére? Legfontosabb a stresszorok azonosítása, majd a tudás, hogy mit tehetünk ellene, és végül, hogy hajlandóak legyünk a szükséges változtatásokra. Ha ezek megtörténtek, akkor dönthetünk úgy, hogy megszabadulunk a stresszorainktól, vagy megváltoztathatjuk a rájuk adott reakciót. Természetesen választhatjuk a tétlenséget, a problémák tagadását, a még keményebb próbálkozást, esetleg alkohollal, kábítószerrel is oldhatjuk a problémákat, ám ez hosszú távon állapotunk romlását idézi elő.

Végül nézzünk néhány olyan tevékenységet, amivel meg tudjuk előzni a stressz okozta problémákat.

  1. Vegyük észre megváltozott viselkedésünket (túl sok alkohol, tv, dohányzás…).
  2. Mozogjunk rendszeresen.
  3. Osszuk be jól az időnket.
  4. Igyunk elegendő vizet (testsúly 10 kg-onként 2,5  dl/nap!).
  5. Tudjunk nemet mondani.
  6. Együnk könnyű és tápláló ételeket, főként  olyanokat, amelyek sok B vitamint tartalmaznak.
  7. Erős érzelmi stressz esetén homlok-tarkótartásban gondoljuk végig a stresszelő szituációt, miközben mélyeket lélegzünk. Aztán változtassuk meg a képet képzeletben úgy, hogy az az összes résztvevő számára pozitív legyen.
  8. Ismerjük fel, hogy mi az, ami nem szolgálja a mi céljainkat, és szüntessük meg, vagy változtassuk meg azt. Emlékezzünk a higgadtság imájára: 
 „Uram, adj nekem higgadtságot, hogy elfogadjam, amit megváltoztatni nem tudok,
 bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok, 
és bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között.”
(F. Oetinger) 

Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor forduljunk szakemberhez, aki segít a konkrét nehéz szituáció megoldásában.

Összegezve: A világ összességében nem veszélyes és nem is előnyös hely. Talán leginkább semlegesnek mondható. Rajtunk áll mit kezdünk vele. Aki bírja a stresszt, az mer célokat kitűzni maga elé, és szívvel-lélekkel tenni érte. Képes élni a választás és a szabad akarat hatalmával. Kedveli a kihívásokat, lehetőségként kezeli a nehézségeket, amelyből tanulhat.

Vajon mi is ilyenek vagyunk?

Stressz = csökkent érzékelés = csökkent tudatosság

Agyunk bal féltekéjében egy kb. 10 forintosnyi terület felelős a túlélésért.

Nevezhetjük ezt stressz-központnak is. Feladata, hogy folyamatosan figyelje az érzékszervektől bejövő hatalmas mennyiségű információt, és riadót fújjon, ha bármilyen veszélyt érzékel. Három dologra különösen érzékeny: 

Félelem,
Fájdalom,
Félelem a jövőbeli (lehetséges) fájdalomtól.

Ilyenkor bekapcsolja az adrenalin-termelést, és minden nem létfontosságú tevékenységtől megvonja az energiát, hogy biztosítsa fizikai túlélésünket. Emiatt van az, hogy fizikai támadás esetén anyaként akár egy háromajtós-szekrény méretű pasival is szembeszállunk – gyakran sikerrel! – csakhogy megvédjük gyermekünk életét, vagy egy dühös kutya elől menekülve megdöntjük a 100 méteres síkfutás világrekordját. Emiatt a stresszreakció közismert neve: üss vagy fuss.

És mi van, ha nem fizikai stresszhelyzetbe kerülünk? Például a gyerek intőt hoz, összeveszünk a párunkkal vagy nem sikerül egy randevú? Ezeket a stresszhatásokat nevezzük érzelmi stressznek. Sajnos agyunk nem tud különbséget tenni a fizikai és érzelmi stresszek között, tehát ugyan azt a reakciót indítja be, mint amiről fentebb olvashattatok. Egy baj van: általában ezek a helyzetek nem oldhatók meg az “üss vagy fuss reakcióval”. Sőt, sajnos, a “nem létfontosságú” tevékenységek közül elsőként áll le az a kreatív gondolkodás, amelyre a probléma megoldásához szükségünk lenne, hiszen ez idő-, és energia igényes dolog.

Mit tehetünk? Mindenek előtt oldanunk kell az érzelmi stressz hatását, hogy stressz-központunk ne érzékelje a gyerek intőjét életveszélyes helyzetnek, így visszaadja az irányítást annak az agyterületnek, amely a kreatív gondolkodásért és döntéshozatalért felelős. Ehhez nyújthat segítséget a kineziológia általam is művelt és oktatott ága, a One Brain módszer.