Hogyan mondjunk NEM-et?

Sokaknak okoz problémát, hogy megszabják a határaikat, és nemet merjenek mondani azokra a programokra, helyzetekre, feladatokra, amelyeket nem tudnak vagy nem akarnak elvégezni, vagy amelyekre éppenséggel nincs idejük pillanatnyilag. Így aztán túlterheltté és frusztrálttá válnak, amit vagy azzal kompenzálnak, hogy a számukra értékes emberektől, tevékenységektől vonják meg az időt és a figyelmet.

Néha pedig egyenesen megbetegítik magukat, hogy elfogadható módon igazolják, most tényleg nem képesek semmire.

Hogyan mondhatunk udvariasan nemet? Hogyan ragaszkodhatunk a határainkhoz stressz nélkül? Ez a blogbejegyzés különösen a segítőknek szól, mert mi sokkal könnyebben ráhangolódunk mások javára, mintsem, hogy a saját érdekeinket tartanánk szem előtt

A határok megszabása

Ebből a szempontból három kategóriába sorolhatjuk az embereket:

  1. Akik nagyon keményen megszabják és tartják a határokat. Számukra nem okoz nehézséget nemet mondani, ám ezt sokszor átgondolatlanul teszik. Így gyakran védekezőnek, rugalmatlannak, túl keménynek tűnnek, ami rombolhatja a kapcsolataikat, és gátolhatja, hogy új impulzusok indítsák be a kreativitásukat. Számukra nagyobb stresszt okoz átgondolni, hogy mire mondhatnának igent. A kihívást az jelenti nekik, hogy merjenek igent mondani olyan új helyzetekre, ami érdekli, inspirálja őket.
  2. Akik könnyen mondanak igent és nemet is attól függően, hogy mit kíván az érdekük. Ezek az emberek rugalmasan kezelik az idejüket, ám nem hajlandóak lemondani a számukra fontos teendőkről csupán azért, hogy megfeleljenek valakinek.
  3. Akiknek a nem kimondásának gondolatára is izzadni kezd a tenyerük vagy megremeg a hangjuk. Általában kedves és segítőkész embertársainkról van itt szó, akiket hatalmas empátiával áldott meg az ég. Túlzottan átérezve a fájdalmat, amit elutasításuk esetleg okozna a másiknak, inkább igent mondanak. Gyakran felborítják ezzel a már másokkal lefixált programjaikat, vagy kimerítik erőforrásaikat túlterheltté válnak. Számukra a kihívás, hogy megtanuljanak indulatok és bűntudat nélkül NEM-et mondani, amikor más dolguk van, vagy valamihez nincs kedvük vagy idejük.

A cél az, hogy az egyensúly felé törekedjünk, és minél inkább átgondoltan egyezzünk bele abba, ami nekünk fontos és inspiráló lehet, és bátran utasítsuk el mindazt, ami nem érdekel minket, amit csak azért tennénk, hogy megfeleljünk egy, talán csak a fejünkben létező, elvárásnak.

Félreértett udvariasság

Kiskorunkban gyakran hallhattuk a szüleinktől, hogy legyünk jó kisfiúk, jó kislányok, ami egyet jelentett azzal, hogy tegyük meg azt mások kedvéért, amihez éppenséggel semmi kedvünk nem volt. Írjuk meg a leckét, bár játszani lenne kedvünk. Adjunk puszit Rózsika néninek, aki kellemetlen „öreg szagot” árasztott. Játsszunk a vendég család undok Lacikájával, bár semmi közös pont nem volt bennünk. Ha meg is próbáltunk ellenállni, akkor enyhébb vagy erősebb nyomással rávettek minket, hogy mégis csak tegyük meg, ami az adott helyzetben „elvárható”. „Csak a kedvemért!” „A jó gyerek megteszi, amire a szülei kérik.” – az enyhébbek közül. Vagy még rosszabb esetben az érzelmi zsarolás is befigyelt: „Ha nem teszed meg, nem is szeretlek.” „Ha te nem teszed meg, akkor én sem teszek meg neked semmit. (Nem nézhetsz mesét, nem kapsz édességet…)”

A szülők részéről ezek a mondatok gyakran „nevelési célzattal” hangzanak el, ám mélyen belül elraktározódnak bennünk, és felnőttként olyan automatikusan futnak le, hogy már fel sem figyelünk a belső beszéddé vált nyomást kifejtő mondatainkra, csak azt vesszük észre, hogy kimondtuk az igent egy 400 ezer Ft-os mágneses ágyra, egy kollégánk helyett elvégzendő feladatra vagy egy koncertre, ahová semmi kedvünk nincs elmenni.

Nem = bűntudat és harag

Amikor egy helyzetben negatív érzéseket élünk át, akkor az érzelmi fájdalom hatására gyakran inkább a visszahúzódást választjuk, hogy elkerülhessük a nem kívánatos érzéseket. Ám ez a választásunk általában nem tudatos, vagy pedig erős önigazolásokkal bástyázzuk körül, hogy elfogadhatóvá tegyük az önmagunkkal szembeni árulást. Pedig a bűntudat vagy a harag ebben az esetben is jelentkezik. Legfeljebb önmagunk ellen irányul.

Mit tehetünk?

Tudatosítsuk az érzéseinket! Bármilyen nehéznek is tűnik szembenézni velük, a legjobb stratégia az érzéseink elfogadása. Amint megengedjük az érzéseinknek, hogy érezzük őket, elkezdenek enyhülni. Könnyítheti ezt a folyamatot, ha néhány percig tartjuk a homlokunkat és a tarkónkat, és lassan egyenletesen igyekszünk lélegezni, amikor ezek a érzések elborítanak minket. Ez az érzelmi stresszoldó technika nagyszerű segítséget jelenthet abban, hogy ne a feltörő negatív érzések vagy ezek elkerülése vezesse cselekedeteinket. Visszanyerve higgadtságunkat, mondhatni józan eszünket, sokkal könnyebb lesz eldönteni, hogy az adott szituációban nemet kell-e mondanunk vagy nyugodt szívvel mondhatunk igent.

A szelíd NEM

Tisztázva érzéseinket könnyebben átlátjuk érdekeinket. Így azt is, hogy ebben a pillanatban mi a legfontosabb a számunkra.

Nézzük meg most néhány udvarias formáját az elutasításnak.

  1. Amikor egy nem szeretem programra vagy találkozóra hívnak: „Köszönöm, hogy gondoltál rám, de ez most sajnos nem fér bele az időmbe.”
  2. Ha egy kliens sürgősséggel kér időpontot, de csak későbbre tudsz adni. „Erre a hétre sajnos egyetlen szabad helyem sincs. A legközelebbi szabad időpontom:…”
  3. Ha egy kedves barát hív minket, de más dolgunk van: „Ma nagyon elfoglalt vagyok, de jó lenne már találkozni. Beszéljünk meg most egy időpontot, ami mindkettőnknek alkalmas.”

Mi van, ha ezek után valaki tovább „erőszakoskodik”?

Először is merj ragaszkodni az elhatározásodhoz. Ha kell ezt mondd is ki: „Végleges a döntésem, fejezzük be ezt a beszélgetést.”

Lehet olyan helyzet is, amikor még nem tudjuk, hogy igent mondjunk-e vagy nemet. Ilyenkor bátran kérjünk időt. Ha a másik fél sürgetni akar, akkor én azt szoktam mondani, hogy „Ha ebben a pillanatban kell döntenem, akkor inkább a nem-et választom, ha kapok egy kis időt, akkor szívesen átgondolom, hogy beilleszthető-e ez az időbeosztásomba.” A legkedvesebb példa erre a kamasz gyerekeimmel volt. Mivel tudták, hogy féltem őket egy-egy bulitól, kalandtól, bizonyos helyzetektől, ha szerettek volna például tovább kimaradni, mint az addig szokásos volt, gyakran így hívtak fel: „Most csak el akarom mesélni, hogy hétvégén lemennénk a Balatonra a haverokkal. Még ne mondj semmit, csak gondold át!” Így volt időm végiggondolni, hogy milyen garanciákat szeretnék a biztonságuk érdekében, és a legtöbb esetben megszületett a mindannyiunk számára megfelelő egyezség.

Gyakorolj!

Ahhoz, hogy egy új képességet kialakítsunk magunkban szükséges, hogy ne csak átgondoljuk, megértsük, hogy mit szeretnénk tenni, hanem gyakoroljuk is az új cselekvésünket, választásunkat. Még akkor is, ha néha utólag kell korrigálnunk magunkat, és kimondani azt a nemet, amit az adott pillanatban nem mertünk megtenni. Bizonyos kutatások szerint 49 sikeres ismétlés kell ahhoz, hogy egy új képesség készséggé váljon bennünk. Ne legyünk hát restek, gyakoroljunk, hogy könnyedén és stressz nélkül mondhassunk nemet, és így örömmel mondhassunk igent mindarra, ami kedvünk, érdeklődésünk szerint való.

Ha szeretnél stresszoldó tippeket kapni, akkor iratkozz fel hírlevelünkre.

Hogyan nyerheted vissza az önbizalmadat?

Az egyik leggyakoribb probléma, amivel az oldásokban találkozom, az önbizalomhiány. Sok területe lehet az életünknek, ahol gátlásoktól szenvedünk, vagy nem érjük el azokat az eredményeket, amelyekre képesek lennénk. Ebben a cikkben azzal foglalkozom, hogy hogyan tudjuk visszaszerezni megtépázott önbizalmunkat?

Mindannyian magabiztosnak születünk

Mindannyian egy alapvető érzékkel jövünk a világra. Ez pedig nem más, mint, hogy tudom. Vagy ha nem, akkor meg tudom csinálni. Emiatt van az, hogy azok a kicsi gyerekek, akik testileg egészségesek, és lelkileg még nem sérültek, nagyon könnyedén kezdenek bele új dolgokba.

Kisgyerekként még nincs bennünk kétség, nem aggódunk amiatt, hogy meg tudunk-e tanulni járni, beszélni, autót vezetni, olvasni vagy éppen főzni. Tesszük a dolgokat úgy, ahogy ösztönösen ráhangolódunk, bízva a pozitív végeredményben.

Ha mégis kudarc ér bennünket, akkor dühösek leszünk vagy sírunk, de aztán, ha megvigasztalódtunk, akkor újra próbálkozunk mindaddig, amíg sikert érünk el abban, ami annyira fontos volt a számunkra.

Hogyan lesz az önbizalomból önkételkedés?

Leggyakrabban az önmegtagadás által. Az önmegtagadás pedig azokból a tapasztalatokból jön, amikor a számunkra fontos emberek szavaiból, tetteiből arra a követleztetésre jutunk, hogy „nem vagyok elég jó”, „nem jól tudom” „nem jó, ahogy csinálom”.

Előfordulhat, hogy valamelyik szülőnk csalódik a születésünkkor, mert nem fiúk lettünk hanem lányok, vagy éppne fordítva. Lehetséges, hogy sokkal hevesebbek, kockázatvállalóbbak vagyunk, mint a család többi tagja, ezért mi játsszuk el a fekete bárány szerepét. Vagy éppen sokkal viszahúzódóbbak vagyunk, és így mást sem hallgatunk a környezetünktől, minthogy „megalszik a tej a szánkban”, remeték vagy éppen antiszociális lények vagyunk.

Sokan az iskolában tanuljuk meg, hogy nem vagyunk megfelelőek. Lehet, hogy lassabban tanulunk meg olvasni, mint ahogy az iskolai előírások szerint kellene. Vagy lehet, hogy tudjuk a megoldást, és mégis csalással vádol minket a tanár, mert nem tudjuk elmagyarázni, hogy hogyan jutottunk el az eredményre.

A megszégyenülés miatt átélt stressz a külső kritikát belső beszéddé teszi. Egy idő után mi magunk mondjuk magunknak, hogy „én ezt úgysem tudom”, „nem vagyok elég jó”, „soha nem tudom olyan jól csinálni, ahogy elvárják tőlem”.

Az átélt stressz hatásai pedig nem maradnak meg az olvasásnál vagy a számolásnál, hanem lassan átgyűrűznek a kapcsolatainkra, az önbecsülésünkre és az önbizalmunkra.

Mit tehetsz, hogy visszanyerd az önbizalmadat?

Ha változtatni szeretnél, akkor kezdd a belső beszéddel a munkát!

1. Vedd észre, ha kritikusan beszélsz magaddal!
2. Állítsd meg magad, és jegyezd meg vagy jegyezd fel a bántó mondatot.
3. Alakítsd át ezt a mondatot úgy, hogy bátorítóbban, pozítívabban hangozzék a számodra. Például „az én úgysem tudom” „lehet, hogy meg tudom tanulni”-vá változhat. A „nem vagyok elég jó” helyett mondhatjuk, hogy „még nem vagyok elég jó” vagy „képes vagyok a fejlődésre”
4. Az újonnan kialakított belső beszédünket gyakoroljuk minél többször, különösen, amikor a stresszt kiváltó helyzettel, személlyel kerülünk kapcsolatba .

Önbecsülést növelő feladatok

• Nézz magadra a szerető szülő szemével.
• Bíztasd, bátorítsd magad kedves, gyengéd hangon.
• Ha valami nem sikerül, akkor a kritika, az önmarcangolás helyett vígasztald meg magad. Aztán, amikor már elmúltak a rossz érzések, megvizsgálhatod, hogy mit tanultál az adott elyzetből vagy mit kell másképp csinálnod egy következő alkalommal.

Ha többet szeretnél tudni az önmegtagadás okozta károkról, és már elvégezted a One Brain 4. szintjét, akkor csatlakozz a Szavaknál is hangosabban tanfolyamhoz. Az itt tanultak segítségével hatékonyabban ismerheted fel és kezelheted az önmegtagadásból fakadó önbizalomhiány tüneteit és kezelését.

Jelentkezni lehet a simon.kata(kukac)chironstudio.hu email címen. Jelentkezési határidő 2018. április 13.

Verni vagy nem verni – ez itt a kérdés

 

Történet egy régi gyerekverésről

Hosszú évekkel ezelőtt egy idősebb hölgy keresett fel azzal, hogy súlyos nyelési problémái vannak, és ezzel szeretne oldásra jönni. Az oldás során 2 éves korába vezetett a tesztelés. A stresztkiváltó érzelmek a harag/hisztéria, félelem a veszteségtől/nem szívesen látottság érzése valamint az elkülönültség/elhagyottság volt. Streszokozóként az édesapa jött fel. A hölgy azonnal heves, mondhatnám hisztérikus tiltakozásba kezdett, hogy ő SOHA nem haragudott az apukájára, aki egy falusi tanító volt, és akitől csupa szépet és jót tanult, SOHA SEMMI negatívum a papa részéről nem érte. Én rákérdeztem, hogy a papa vajon hogy kezelte a dacot? (2 éves kor a dackorszak, a hisztik kezdete lehet), a hölgy először nem emlékezett semmire, majd homlok/tarkó tartásban feljött egy kép, amelyben a papa egy mogyoró pálcával csap a kicsi tenyerére, ami ettől fölhasad és vérezni kezd… „Biztosan megérdemeltem.” kommentálta a hölgy a látottakat. Feloldva a verés traumáját, elmúlt a nyelési gond – szerencsére.
„Verni vagy nem verni – ez itt a kérdés” bővebben

Kapcsolatok útvesztőjében

Számos kliensemnél, sőt a családomban, baráti körömön belül is látom, hogy sokan elvesznek a kapcsolatok útvesztőjében. Megpróbálnak megfelelni a másik elvárásainak, miközben feladják önmagukat, vagy olyan, sokszor ellentmondó elvárásokkal fordulnak a társuk felé, amit az természeténél fogva képtelen teljesíteni. Olyan, mintha a gyönyörű almát termő almafánktól egyszer csak elkezdenénk azt kívánni, hogy mostantól körtét teremjen, mert mi azt jobban szeretjük.

Mindannyian boldog kapcsolatokra vágyunk. 

Amikor még gyerekek vagyunk, akkor szeretnénk, hogy a szüleinkkel, barátainkkal legyen jó a kapcsolatunk. Később boldog szerelemre, párkapcsolatra éhezünk. Emellett jó lenne, ha olyan munkát találhatnánk, ami örömmel tölt el, elegendő bevételt biztosít, és még a szakmai fejlődésünket is szolgálja.

Ám mindannyiunknak vannak olyan élményei, amikor már fájdalmas csalódás érte az életében. Volt kliensem, akit az esküvő reggelén hagyott el a vőlegénye, egy másik esetben 10 év és két gyerek után szakadt meg a kapcsolat, és végződött válással a házasság.

És van amikor éppen az áhított munkahelyről küldenek el valakit vagy éppen nem minket választanak a felvételi interjúk után.

Sokan bezárkóznak egy-egy csalódás után. Inkább már nem is próbálkoznak újabb kapcsolatok kialakításával, mert félnek a kudarctól, kisebbrendűségi érzésekkel küszködnek.

Önmagunkká válni

„Pedig,  én is vagyok olyan jó, mint más!” – szoktuk mondogatni magunknak. Ám kevesen látjuk be, hogy nem elég jónak lenni, hanem ömagunknak kell lennünk ahhoz, hogy azokat a kapcsolatokat „vonzzuk be”, alakítsuk ki, amelyekre vágyunk. Hiszen legfontosabb kapcsolatunk az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk. Ennek javítása, önmagunk megismerése helyett pedig gyakorta megjátszuk azt, akiről azt gondoljuk, hogy a másik számára elfogadható lenne.

Kapcsolataink siker vagy kudarca egyaránt tanít minket. Megtanít minket arra, hogy kik is vagyunk valójában és milyen kapcsolatban érezzük jól magunkat. Választási lehetőséget ad ahhoz, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akik hozzánk valóak. Ehhez a tudáshoz vezetnek el a néha keserű tapasztalatok. Minden egyes boldog vagy éppen nehéz pillanata a kapcsolatainknak közelebb visz annak átéléséhez, hogy kik is vagyunk valójában. Hosszú kapcsolataink csodája, hogy megélhetjük egy kapcsolatban önmagunkat, és megtanulhatjuk társunkat akként szeretni aki ő, és nem akként, akinek mi látni szeretnénk. Ez a fajta látásmód az, ami világosságot teremt bennünk, és csodákat hoz létre az életünkben.
Hát nem lenne felemelő, ha átélhetnénk ezt az örömet? 

Hogyan legyek önmagam?

Sokan felteszik ezt a kérdést. A kulcs önmagam megismerése. Ennek három titka van:
  1. Önmegfigyelés
    Ahhoz, hogy önmagam lehessek tudnom kell, hogy milyen vagyok, hogy reagálok, mit szeretek vagy éppen mi az, amit ki nem állhatok emberekben, ételekben, italokban, filmekben. Miben éreztem jól magam vagy miben feszengtem?

    Nagyszerű eszköze lehet ennek esténként a napunk áttekintése. Még jobb, ha megfigyeléseinket egy naplóban is rögzítjük, mert visszaolvasva bejegyzéseinket, láthatjuk, hogy mik voltak azok amiket pillanatnyi hangulatunk miatt utasítottunk el vagy éppen rajongtunk érte, és mik voltak azok a dolgok, amelyek inkább tartoznak lényegi önmagunkhoz.

    Amikor önmegfigyelésünket végezzük fontos, hogy írjunk listát mindarról, amit mi értéknek tartunk. Mik azok az emberi értékek, amelyek vonzóak a számunkra? Milyen értékek mentén végezzük a munkánkat, éljük mindennapjainkat?

  2. Önelfogadás

    A második lépés az önelfogadás. Amikor elkezdjük megfigyelni magunkat, és őszinték merünk lenni önmagunkkal, rábukkanhatunk olyan tulajdonságainkra, amelyeket szégyellni valónak érzünk. Fontos, hogy ne ítéljük el magunkat miattuk, de ne is kezeljük ezeket megváltoztathatatlan tényként. Egyszerűen vegyük tudomásul, hogy kissé hiperaktívak vagy befelé  fordulóak, türelmetlenek vagy lassúak vagyunk ahhoz képest, amit elvárnánk magunktól.

  3. Önnevelés

    Ebben a fázisban már elkezdhetjük megváltozatatni azt az énképet, amivel már nem akarunk többé azonosulni. Adjunk magunknak megoldandó feladatokat, tűzzünk ki lelki gyakorlatokat. Ha pl. valaki hiperaktív, akkor érdekes gyakorlat lehet, ha napi 5 percre leül, és nem csinál semmit, csak próbál lazítani. Ha valaki túlságosan befelé fordulónak érzi magát, akkor jó, ha napi 1 telefonhívás erejéig beszél 1-1 ismerősével, barátjával, és megoszt vele néhány dolgot a napjából.

    Különösen fontos lehet a türelem. Énképünk nem egy nap alatt alakult ki, nem is egy nap alatt változik meg! Ha a változás nem megy egydül, alakadunk a folyamatban, érdemes jól képzett kineziológus segítségét igénybe venni, hogy oldjuk azokat a régi mintákat, amik gátolják boldogulásunkat.

Ó, az azok a szörnyű kamaszok!

 

Mások a mai kamaszok, mert…


… mi másképp állunk hozzájuk, mint velünk tették a szüleink. 
Személyes példámból azt szeretném megosztani, hogy kezdettől fogva az volt a célom, hogy a gyermekeimből önálló gondolkodású, céltudatos embert neveljek. Ezért általában kikértem a véleményüket, sok mindent közösen döntöttünk el és sok dologban hagytam őket önállósodni. Így a kamaszkorban, amikor az individuális törekvéseik felerősödtek, bizony nem hagyják magukat parancs szóval iránytani, sőt ki is fejezik ellenérzéseiket. Ezt szülőként nem könnyű elviselni/kezelni, hiszen mi a töredékét sem engedhettük meg magunknak a szüleinkkel szemben. Nincs mintánk az ilyen típusú konfliktusok kezeléséhez. Tehát a modern nevelési elveink nagyon jól működnek, amíg nincs probléma, ám, ha stresszbe kerülünk, visszanyúlunk a régi mintáinkhoz, ami persze szintén eredménytelen, mert más az alapja a nevelésnek. Bizony, ilyenkor teljes zavarodottság uralkodhat el rajtunk.
… Mi, ilyen korunkban, utáltuk a felnőtteket, amikor parancsolgattak vagy prédikáltak, és nem akarjuk, hogy a gyerekeink bennünket is utáljanak.
Előfordulhat, hogy a fentiek miatt nem szabunk megfelelő határokat, hanem hagyjuk, hogy gyermekeink a fejünkre nőjenek. Persze minden gyerek és minden család más! Így a határok is mások lehetnek, de fontos, hogy legyenek. A határ egy kapaszkodót jelent a kamaszoknak, ami ellen lázadnak ugyan, mégis biztonságot ad számukra. A határt olyan szorosra szabjuk, hogy amikor megszegi se „essen” túl nagyot. Ha általában jó a kapcsolatunk, akkor kamaszunk elfogad 1-1 szigorúbb szabályt. Morogni persze neki is joga van. Nekünk kell tisztában lennünk azzal, hogy mennyire és meddig tartunk fenn egy korlátot.
… Nincs pozitív jövőképük, bennünket is bizonytalanak látnak.
A mai világban sok a bizonytalanság minden tekintetben. Gazdasági válság van, bizonytalan a munkahelyünk, a pénzügyi helyzetünk, rengeteget dolgozunk azért, hogy az egyáltalán nem kicsi igényeket ki tudjuk elégíteni. Az utóbbi időben bekerült a köztudatba a 2012-es dátum, mint aktuális világvége időpont, és ez is keltheti azt az érzést gyermekeinkben, hogy nincs értelme tanulni, inkább csak bulizzunk, úgymond „érezzük jól magunkat”, hiszen ki tudja, lesz-e egyáltalán jövő, ahol számít a ma megtanult tudás?
… Ők már nem tudják, nem akarják elrejteni „sérültségüket”.
Ez a lázadásuk. Amíg mi igyekeztünk nem mutatni, hogy mennyire érdektelen egy tanár vagy egy tantárgy, ők már nyilvánvalóvá teszik a tagadásainkat, és sms-eznek, körmöt festenek, esznek, beszélgetnek az órákon. Mi meg próbálunk magyarázkodni a szülőiken…
Hogyan bánjunk velük?
… nincs pontos recept, egyedi, kreatív megoldásokat kell kidolgozni családunk számára. 
… Merjünk segítséget kérni, ha kell más szülőktől, vagy szakemberektől.
…  Emlékezzünk vissza saját kamaszkori vágyainkra, félelmeinkre.
… Tűzzünk ki közösen célokat kamaszunkkal.
… Tartsuk fenn a jó személyes kapcsolatot konfliktusaink közepette is.

És persze nem árt a jó humorérzék sem:)

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

Címkék

régebbi bejegyzések