Életkilátások – akár 120 évig élhetünk!

“Nem az a lényeg, hogy meddig élünk, hanem az, hogy ameddig élünk, hogyan élünk?

(Daniel Whiteside)

A National Geografic 2013. májusi számában izgalmas cikket olvashatunk az öregedésről, illetve a várható élettartam jelentős meghosszabbodásáról. Eszerint genetikailag nem kizárt, hogy akár 120 évig is élhessünk, ráadásul magas vérnyomás, Alzheimer kor, és egyéb, az életet megkeserítő betegségek nélkül.

Érdemes átgondolni, hogy mitől is öregszünk? Miért veszítjük el fokról fokra a vitalitásunkat, miért épülnek le fizikai és szellemi képességeink?

Ennek oka nem más, mint  a bennünket nap mint nap érő stressz.

A stressz hatására megváltozik egész testünk működése. Agyunk mindent a túlélésnek rendel alá, így sejtjeink képtelenek a számukra normális módon működni, és arra koncentrálni, hogy a lehető legjobban lássák el feladataikat, és a lehető legegészségesebb utódsejteket hozzák létre. Sőt, újra és újra átélve a ránk jellemző negatív érzelmeket, függővé válnak ezektől, és egy idő után már nem hajlandók felvenni a táplálékot, hanem a szokott helyzetek felé irányítanak bennünket. Így aztán a test lassan sorvadásnak indul, és egyre inkább beszűkült tudattal, már csak a szokott tevékenységeinket végezzük. Száműzzük a kreativitást az életünkből éppen úgy, mint a szórakozást. Esetleg különféle anyagokkal, kényszeres viselkedésekkel próbáljuk a nem kívánatos érzelmeket elnyomni.

Ha azonban különféle eljárásokkal oldjuk a stresszt, akkor ez a folyamat megállítható, sőt megfordítható. Képesek vagyunk rávenni a sejtjeinket arra, hogy regenerálódjanak, sőt megfiatalítsák egész testünket.

Az általam ismert módszerek közül a leghatékonyabb a kineziológia, ami széles eszköztárával hatékonyan segíthet abban, hogy mind testileg, mind szellemileg teljes egészségben éljük mindennapjainkat. Örömet találva életünkben éppen úgy, mint  a kapcsolatainkban.

Konfliktuskezelés – kommunikáció vagy süketek párbeszéde 1. rész

Emberi kapcsolataink szerves részét alkotják konfliktusaink. Téves, idealista elképzelés az, hogy a jó kapcsolatokban nincs konfliktus, hiszen mindannyian egyedi, különleges lények vagyunk, akik a magunk egyedi és különleges módjukon látják a világot, és a különböző helyzeteket.
legtöbbünk számára azonban a konfliktushelyzetek komoly stresszel járnak, hiszen felnövekedésünk során megtanulruk, hogy mindig a nagyobbnak, erősebbnek, hatalmasabbnak van igaza.

Így aztán ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni az álláspontokat, és egy mindkét fél számára elfogadható megoldást találni, mindenképpen arra törekszünk, hogy legyőzzük (vélt) ellenfelünket.Ha ez nem sikerül, akkor pedig legyőzöttnek érezzük magunkat, és csak az alkalomra várunk, hogy visszavághassunk sérelmeinkért.

Mit tehetünk?

Az első dolog, amit el kell döntenünk, hogy az adott konfliktusban kié a probléma? Bármilyen szokatlanul is hangzik, valaki más problémája miatt is lehetünk stresszben, miközben tenni csak saját problémáink megoldásáért tudunk. Természetesen vannak olyan problémák, amelyeknek csak egy része a miénk. Itt tudnunk kell, hogy a teljes probléma megoldása nemcsak rajtunk múlik, mi csupán a magunk részéért vállalhatjuk a felelősséget.

Ha a saját problémánkról van szó, akkor szerencsés, ha először magunkban tisztázzuk a helyzetet. Ám gyakran a másik felet hibáztatjuk, aki látszólag nem adja meg számunkra azt, ami szükséges számunkra.

A tisztázáshoz vegyünk elő egy darab papírt és egy tollat. Az írás segíti, hogy világosan lássuk gondolatainkat.

Először rögzítsük, hogy mi történt. Utána koncentráljunk arra, hogy mit érzünk a történtekkel kapcsolatban. Fontos, hogy az érzéseinket vegyük elő, és ne a másik viselkedése legyen figyelmünk középpontjában. Szánjunk érzéseinkre kb. 3 percet. Ha nagyon erőteljesen törnek fel érzelmeink, (sírunk, csapkodunk) alkalmazzunk homlok/tarkó tartást az erős érzelmi hatás csillapítására, majd, amikor megnyugodtunk, térjünk vissza az íráshoz.

A következő 3 percet szánjuk arra, hogy felfedezhessük, mit szeretnénk, mire vágyunk az adott helyzetben. Figyelem! Tévútra vihet minket, ha a másik félre koncentrálunk! (Pl. “szeretném, ha a főnököm felemelné a fizetésem”, vagy “szeretném, ha a férjem/feleségem megtenné, amit kérek”) Ha ilyen megoldási javaslatok, vágyak jutnak eszünkbe, akkor tegyük fel a kérdést: hogyan érezném magam, ha ez megtörténne? És az itt felfedezett érzés az a mélyebb vágyunk, amit meg akarunk valósítani.

Végül következik a legnehezebb rész:mire vagyok hajlandó azért, hogy az általam vágyott állapot bekövetkezzen? Erre szintén szánjunk 3-5 percet. Három kérdésre keressük a választ: Mit teszek meg még ma? Mi az, amit egy héten belül? Mi az amit 1 hónapon belül?

Így már a saját kezünkben van a hatalom, hogy megvalósítsuk életünkben azt, amit szeretnénk.

A cikk következő részében arról lesz szó, hogy mit tegyünk, hogyan kommunikáljunk, amikor problémánk a másik felet is érinti?

      Becsengettek – iskolakezdésről szülőknek és gyerekeknek

       

      Az idén az iskola kezdés napja 2012. szeptember 3. Ez a dátum numerológiailag a 8-as szám energiáját hordozza. A 8-as szám jelentése: nagy siker vagy nagy bukás. Azt hiszem kevés dolog van, ami ennyire világosan rámutatna, hogy mi a tét akkor, amikor mi magunk vagy gyermekünk az iskola felé irányítja lépteit.
      A siker elérésének feltétele, hogy tudjuk: mit is akarunk valójában.
      Érdemes tehát az iskolai év megkezdése előtt leülni a gyermekkel, és feltenni a kérdést:

      Mit is szeretne elérni ebben a tanévben? Mi jelentené számára a sikert?

      Ha megfogalmazta a vágyott állapotot, kérjük meg, hogy írja le, vagy, ha még kicsi, és nem könnyű számára az írás, akkor rajzolja le magának. Amikor céljaink ilyen módon szemmel láthatóan, fizikai formában is megjelennek, az sokkal kézzelfoghatóbbá, megvalósíthatóbbá teszi őket. Agyunk elkezdi valóságként szemlélni a leírtakat. A következő lépés, annak tisztázása:
      Milyen érzés leírva látni a célt?
      Érzéseink adják ugyanis a cél eléréséhez szükséges motivációt, energiát. Ezért agyunk csak azokat a célokat valósítja meg, amelyeket hihetőnek tart. Ha a célunk pozitív, kellemes érzéseket kelt bennünk, akkor könnyű lesz a megvalósítás. Ha nem, akkor fogalmazzuk át a célt, ha kell, tegyük lejjebb a lécet egészen addig, hogy hihető legyen számunkra a végeredmény. A kisebb, ám hihetőbb cél erősebben motivál, míg egy túl nagy ugrás komoly önkételyeket okozva visszavetheti a teljesítményt.
       A harmadik lépésben tisztázzuk:

      Mi az, amit nap mint nap hajlandóak vagyunk megtenni célunk érdekében?

      Ez a lépés a legfontosabb. Hiszen ahhoz, hogy bármit elérjünk cselekednünk kell. És itt a hajlandóság a kulcs. Vigyázzunk itt is a reális vállalásokra. Például egy gyermeknél, aki szeretne folyékonyan írni vagy olvasni, lehet, hogy elegendő napi 10 perc gyakorlás, hiszen a rendszeres munka meghozza a gyümölcsét, míg a túl magas elvárás ebben az esetben is visszaüthet.

      A célunk leírását, rajzát szerencsés jól látható helyre kitűznünk. Tegyük ugyanezt a hajlandóságunkkal, mert ez emlékeztetni fog bennünket arra, hogy mi is a cél, és mit tegyünk annak érdekében, hogy ez megvalósuljon.

      Kívánom minden iskolakezdőnek, hogy érje el azt a sikert, amire vágyik!

      Ki a főnök? Avagy lehetek-e tekintély önmagam számára?

      Minden alkalommal, amikor alárendeljük magunkat egy másik embernek, kételkedni kezdünk önmagunkban, és megerősítjük saját önbizalom hiányunkat. Ilyenkor valódi bűnt követünk el önmagunk ellen, feladva erőnket, amivel beteljesíthetnénk, sőt kiteljesíthetnénk életünk célját és küldetését.

      Felmerülhet a kérdés, hogy mi késztet bennünket erre a végzetes ballépésre? Nem más, mint az a gyermekkorból származó mély, és ellenállhatatlan vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket olyanokként, amilyenek vagyunk. Ostoba módon azt gondoltuk, hogy ha feladjuk önmagunkat Apunak, Anyunak, a tanároknak, a társaknak, vagy más általunk fontosnak vélt személyeknek, akkor majd megkapjuk tőlük azt a szeretetet, megbecsülést, elismerést, amire vágytunk. Ám – ó borzalom! – lehet, hogy még csak észre sem vették, hogy mekkora áldozatot hoztunk a kapcsolat érdekében.

      Amikor nem vállaljuk fel önmagunkat, akkor egyfajta érzelmi adósságot hozunk létre, és amíg ezt ki nem egyenlítjük , addig a legrosszabbat várjuk önmagunktól, az élettől, és mintegy önbeteljesítő jóslatként, sajnos meg is valósítjuk ezt a legrosszabbat.
      Ezek az érzelmi adósságok nagyon gyakran olyan kicsi gyermekkorban gyökereznek, hogy nem is emlékszünk rájuk, ezért hajlamosak lehetünk azt  gondolni, hogy mindig ilyenek voltunk, és beletörődni a megváltoztathatatlanba. Pedig önképünk legnagyobb részben félreértéseken és tanult félelmeken alapul. Akár hasznunkra, akár kárunkra vannak hiedelmeink, ezek alapján működünk.

      És a múlt ezen emlékei még akkor is jelentősen befolyásolják jelenbeli reakcióinkat, ha tudatosan egyáltalán nem tudjuk felidézni őket.
      Ha valamiről azt tapasztaltuk, hogy nem vagyunk rá képesek, az annyira zavarba ejtő, hogy inkább elkerüljük az adott tevékenységet, nehogy fény derüljön hiányosságainkra. Pedig egyetlen módja a hibák kijavításának, hogy felismerjük, és kijavítjuk őket. Némelyik hibánkat többször is ismételjük, míg végre megtanuljuk azt, amire ebből a tapasztalatból szükségünk van. Ilyenkor többé már nincs szükségünk az adott hiba elkövetésére.

      Történhet azonban még rosszabb is. Csak azért, hogy elfedjük a nyomokat, letagadjuk, hogy szégyelljük magunkat, és eljátsszuk, hogy semmirekellők, magunknak valók vagy ostobák vagyunk.

      A megoldás: negatív érzelmeink “lefegyverzése”. Így megszabadulhatunk attól a kétes “mágnesességtől”, amivel magunkhoz vonzzuk életünk kudarcait, és nem kívánatos tapasztalatainkat.

      Hatalmas lépés ezen az úton az “Attitűdök oldása” tanfolyam, ahol felismerhetjük, és oldhatjuk ezeket a régi, számunkra már haszontalan énkép elemeket.