Kamasz panasz – egy fiatal srác viszontagságai

Nemrégiben egy apuka hívott fel kétségbeesetten, hogy súlyos konfliktusaik vannak a kamasz fiával. A gyerek nem törődöm, ingerült, könnyen felkapja a vizet. Nem nagyon szól otthon senkihez, viszont már az iskolában is jelezték, hogy agresszív. Ráadásul nemrégiben egy vita odáig fajult, hogy a fiú majdnem nekiment az apjának.

Mi is az oka a kamaszok kezelhetetlenségének? Mit tehetünk mi szülők, tanárok, hogy átsegítsük őket ezen a számukra sem könnyű perióduson?

Végül is a fiú eljött hozzám. Eleinte velem is zárt és bizalmatlan volt. Ám lassan megnyílt, és kiderült, hogy az arroganciájának az oka, hogy sehol nem elég jó. Az iskolában gyakran piszkálják, csúfolják és kiközösítik, míg otthon folyton a bátyjával hasonlítgatják össze, aki jobb tanuló, együtműködőbb, normálisabb, mint ő.

Oldva a stresszt, talált magának egy olyan cselekvést, amivel képes lenyugtatni önmagát a nehéz pillnatokban, hiszen  számára is fontos a békesség, még akkor is, ha az édesapjának ezt soha nem vallaná be…

“Kamasz panasz – egy fiatal srác viszontagságai” bővebben

Ó, az azok a szörnyű kamaszok!

 

Mások a mai kamaszok, mert…


… mi másképp állunk hozzájuk, mint velünk tették a szüleink. 
Személyes példámból azt szeretném megosztani, hogy kezdettől fogva az volt a célom, hogy a gyermekeimből önálló gondolkodású, céltudatos embert neveljek. Ezért általában kikértem a véleményüket, sok mindent közösen döntöttünk el és sok dologban hagytam őket önállósodni. Így a kamaszkorban, amikor az individuális törekvéseik felerősödtek, bizony nem hagyják magukat parancs szóval iránytani, sőt ki is fejezik ellenérzéseiket. Ezt szülőként nem könnyű elviselni/kezelni, hiszen mi a töredékét sem engedhettük meg magunknak a szüleinkkel szemben. Nincs mintánk az ilyen típusú konfliktusok kezeléséhez. Tehát a modern nevelési elveink nagyon jól működnek, amíg nincs probléma, ám, ha stresszbe kerülünk, visszanyúlunk a régi mintáinkhoz, ami persze szintén eredménytelen, mert más az alapja a nevelésnek. Bizony, ilyenkor teljes zavarodottság uralkodhat el rajtunk.
… Mi, ilyen korunkban, utáltuk a felnőtteket, amikor parancsolgattak vagy prédikáltak, és nem akarjuk, hogy a gyerekeink bennünket is utáljanak.
Előfordulhat, hogy a fentiek miatt nem szabunk megfelelő határokat, hanem hagyjuk, hogy gyermekeink a fejünkre nőjenek. Persze minden gyerek és minden család más! Így a határok is mások lehetnek, de fontos, hogy legyenek. A határ egy kapaszkodót jelent a kamaszoknak, ami ellen lázadnak ugyan, mégis biztonságot ad számukra. A határt olyan szorosra szabjuk, hogy amikor megszegi se „essen” túl nagyot. Ha általában jó a kapcsolatunk, akkor kamaszunk elfogad 1-1 szigorúbb szabályt. Morogni persze neki is joga van. Nekünk kell tisztában lennünk azzal, hogy mennyire és meddig tartunk fenn egy korlátot.
… Nincs pozitív jövőképük, bennünket is bizonytalanak látnak.
A mai világban sok a bizonytalanság minden tekintetben. Gazdasági válság van, bizonytalan a munkahelyünk, a pénzügyi helyzetünk, rengeteget dolgozunk azért, hogy az egyáltalán nem kicsi igényeket ki tudjuk elégíteni. Az utóbbi időben bekerült a köztudatba a 2012-es dátum, mint aktuális világvége időpont, és ez is keltheti azt az érzést gyermekeinkben, hogy nincs értelme tanulni, inkább csak bulizzunk, úgymond „érezzük jól magunkat”, hiszen ki tudja, lesz-e egyáltalán jövő, ahol számít a ma megtanult tudás?
… Ők már nem tudják, nem akarják elrejteni „sérültségüket”.
Ez a lázadásuk. Amíg mi igyekeztünk nem mutatni, hogy mennyire érdektelen egy tanár vagy egy tantárgy, ők már nyilvánvalóvá teszik a tagadásainkat, és sms-eznek, körmöt festenek, esznek, beszélgetnek az órákon. Mi meg próbálunk magyarázkodni a szülőiken…
Hogyan bánjunk velük?
… nincs pontos recept, egyedi, kreatív megoldásokat kell kidolgozni családunk számára. 
… Merjünk segítséget kérni, ha kell más szülőktől, vagy szakemberektől.
…  Emlékezzünk vissza saját kamaszkori vágyainkra, félelmeinkre.
… Tűzzünk ki közösen célokat kamaszunkkal.
… Tartsuk fenn a jó személyes kapcsolatot konfliktusaink közepette is.

És persze nem árt a jó humorérzék sem:)