Címke: gyermekek
Felnőnek-e a gyerekek? Megengedjük nekik?
A minap felhívott egy hölgy, hogy szeretné bejelenteni a kisfiát oldásra.

“Hány éves a gyermek?” – kérdeztem.
“Harminc.” – Hangzott a válasz.
Itt vettem egy jó mély levegőt, majd lassan kifújtam, és kértem az édesanyát, hogy akkor hívjon fel inkább a “gyermek” időpont egyeztetés miatt. Ez meg is történt szerencsére, bár a mama előtte még közölte, hogy azért ő elkísérné a kisfiát…
Érdemes ezen kicsit mindannyiunknak elgondolkodnunk. Fontos tudnunk, hogy mindenki csak a saját problémájáért vállalhat felelősséget. Más helyett nem tudunk megváltozni, más problémáját nem tudjuk megoldani. Amíg gyermekünk kiskorú, addig persze felelősek vagyunk a jól-létéért. Bár akkor is gyakori eset, hogy amit mi problémának látunk, az a gyereket még csak nem is zavarja. Ilyenkor gyakran inkább a szülőnek kell az oldás, hogy el tudja fogadni a gyermeket olyannak, amilyen. Az esetleges változás ezen a teljes elfogadáson alapulhat, amíg ez hiányzik egy kapcsolatból, minden kísérlet a másik megváltoztatására garantáltan kudarcba fullad.
Az is fontos, hogy csak az életkorának megfelelő mértékben gondoskodjunk gyermekeinkről, hiszen mindannyiszor, amikor megteszünk valamit a gyerek helyett, amire ő már képes – Anyukák, figyelem! – akkor megfosztjuk őt az önállóságától.
Stressz = csökkent érzékelés = csökkent tudatosság
Agyunk bal féltekéjében egy kb. 10 forintosnyi terület felelős a túlélésért.
Nevezhetjük ezt stressz-központnak is. Feladata, hogy folyamatosan figyelje az érzékszervektől bejövő hatalmas mennyiségű információt, és riadót fújjon, ha bármilyen veszélyt érzékel. Három dologra különösen érzékeny:
Félelem,
Fájdalom,
Félelem a jövőbeli (lehetséges) fájdalomtól.
Ilyenkor bekapcsolja az adrenalin-termelést, és minden nem létfontosságú tevékenységtől megvonja az energiát, hogy biztosítsa fizikai túlélésünket. Emiatt van az, hogy fizikai támadás esetén anyaként akár egy háromajtós-szekrény méretű pasival is szembeszállunk – gyakran sikerrel! – csakhogy megvédjük gyermekünk életét, vagy egy dühös kutya elől menekülve megdöntjük a 100 méteres síkfutás világrekordját. Emiatt a stresszreakció közismert neve: üss vagy fuss.
És mi van, ha nem fizikai stresszhelyzetbe kerülünk? Például a gyerek intőt hoz, összeveszünk a párunkkal vagy nem sikerül egy randevú? Ezeket a stresszhatásokat nevezzük érzelmi stressznek. Sajnos agyunk nem tud különbséget tenni a fizikai és érzelmi stresszek között, tehát ugyan azt a reakciót indítja be, mint amiről fentebb olvashattatok. Egy baj van: általában ezek a helyzetek nem oldhatók meg az “üss vagy fuss reakcióval”. Sőt, sajnos, a “nem létfontosságú” tevékenységek közül elsőként áll le az a kreatív gondolkodás, amelyre a probléma megoldásához szükségünk lenne, hiszen ez idő-, és energia igényes dolog.
Mit tehetünk? Mindenek előtt oldanunk kell az érzelmi stressz hatását, hogy stressz-központunk ne érzékelje a gyerek intőjét életveszélyes helyzetnek, így visszaadja az irányítást annak az agyterületnek, amely a kreatív gondolkodásért és döntéshozatalért felelős. Ehhez nyújthat segítséget a kineziológia általam is művelt és oktatott ága, a One Brain módszer.