Kineziológiai “fejlődés-lélektan”

Az egész életünk egy választással kezdődik spirituális szinten éppúgy, mint fiziológiailag.
Fogantatásunkról, testbe lépésünkről szellemi segítőinkkel együtt hozunk döntést, ami tükröződik anyánk petesejtjének a VÁLASZTÁSÁBAN, amelyik a több millió lehetséges genetikai variációból kiválasztja azt az egyetlen spermiumot, amely az élet feladatunknak leginkább megfelelő DNS spektrumot hordozza. Így alkotjuk meg eljövendő testünk “tervrajzát”, létrehozva szerkezeteink azon egyedi összetételét, amely garantálja, hogy véghez vigyük mindazt, amit a legmagasabb értelemben véve meg szeretnénk valósítani.
Életünk tehát egy VÁLASZTÁSSAL kezdődik. Élettapasztalataink az első pillanattól fogva rögzülnek fejlődő idegrendszerünkben. Mégis, még ha a szüleink nem is akartak bennünket, a beágyazódás után az anyaméhben átéljük az EGYSÉG élményét, minden igényünk azonnali kielégülését, és a védettséget. Napról-napra tapasztaljuk a fájdalom mentes növekedést, és hogy egyre többek vagyunk és egyre többet tudunk.
Aztán az utolsó hónapokban már érezzük az életterünk szűkülését, és ezzel együtt a hajtóerőt, hogy vállalva minden fájdalmat és szenvedést, elinduljunk a külvilág felé. A születés folyamatában arra vágyunk, hogy továbbra is megmaradjunk az EGYSÉG állapotában mindazokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Ha a dolgok a maguk természete szerint alakulnak, akkor a megszületendő gyermek maga választja meg születésének optimális időpontját. Ha nem, akkor, már a születése pillanatában átéli, hogy NINCS VÁLASZTÁSA.

A születés folyamata során elszenvedjük a legnagyobb fizikai fájdalmat, amelyet életünk során átélhetünk. És legtöbbünknek még a Mama vigasztaló közelsége, illata, tejének íze sem adatik meg a folyamat végén, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy megtapasztaltuk a külvilág “hidegségét” bántó “fényességét”. Ráadásul, most már az igényeink sem elégülnek ki automatikusan. Lélegeznünk kell és éhséget éreznünk, ami legtöbbünk számára minimum furcsa, néha egyenesen fájdalmas tapasztalat. Ráadásul a “személyzet” úgy tűnik nem érti nyelvünket, néha az az érzésünk támad, hogy nem is akarnak megérteni bennünket. Te mit gondolnál, ha jeleznéd az éhségedet, és kivinnének a WC-re, ha álmosságot mutatnál, és feldobálnának a levegőbe?
Igen, visszavágyunk az átélt, megtapasztalt EGYSÉG birodalmába, de amit ehelyett kapunk, az az ELKÜLÖNÜLÉS,  a magunkra hagyottság érzete. Azért megpróbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből, elnyomva fájdalmas érzéseinket, lassan megtanulunk szavak nyelvén kommunikálni az “óriásokkal”, akiknek a hatalmába kerültünk. Abban reménykedünk, hogy így egyre inkább RÁHANGOLÓDHATUNK szeretteinkre, sőt ők is ránk hangolódhatnak, és így átadhatjuk nekik azokat az üzeneteket amelyeket a lélek világából hozunk számukra. Ám gyakran tapasztaljuk, hogy KÖZÖMBÖSEK irántunk és üzeneteink iránt, így aztán ahelyett, hogy megtanítanánk “nekik” a ráhangolódást megtanuljuk tőlük a KÖZÖMBÖSSÉGET “irántuk”, a világ iránt, a megérzéseink és meglátásaink iránt, végső soron önmagunk iránt .

Ezek a korai tapasztalatok mélyen bevésődve szunnyadnak sejtmemóriánkban, hogy borzalmas időzített bombaként meghatározzák kapcsolatainkat úgy önmagunkkal, mint társainkkal és világunkkal.

És az időzített bomba ketyeg, majd működésbe lép legkésőbb akkor, amikor a testünk változni kezd a serdülőkor elején, megmutatva azt a férfit vagy azt a nőt, akik vagyunk. Ha olyan szerencsések voltunk, hogy átéltük a VÁLASZTÁS élményét  fogantatásunkkor, születésünkkor, akkor örömmel látjuk, hogy testünk éppen EGYENRANGÚVÁ, EGYENLŐVÉ válik azzal a testtípussal, amit fogantatásunkkor választottunk magunknak. Ha azonban azt tapasztaltuk a kezdet kezdetén, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK  pl. a születésünk időpontjának meghatározásában, vagy nem tisztelték VÁLASZTÁSUNKAT a szüleink (fiút akartak, mi mégis lánynak születtünk, vagy fordítva), akkor ez a serdülőkori változás a tudatalatti szinten csak BÁNATOT, BŰNTUDATOT okoz, hiszen nyilvánvalóvá válik, amit idáig megpróbáltunk elrejteni: azok vagyunk, akik vagyunk, és visszavonhatatlanul közeledik az idő, amikor felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért.
Aztán ott vannak a kortársaink. Ahogy gyermekként a szüleinknek próbáltunk megfelelni, úgy vágyunk most társaink elismerésére és figyelmére. Ha gyermekként átélhettük az EGYSÉGET, akkor most van elég ÖNBIZALMUNK, hogy azt tegyük, amit a társaink, ha szeretnénk, vagy éppen ne tegyük, hogyha nem szeretnénk. Ha azonban életünk az ELKÜLÖNÜLÉSRE alapul, akkor legfeljebb FÉLÜNK A VESZTESÉGTŐL, VERESÉGTŐL, akár meg merjük tenni mindazt, amit a társaink, akár nem.

Majd, a serdülőkor végén vár még ránk a pályaválasztás is. Ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy életfeladatunk irányába lépve megtaláljuk azt a foglalkozást, amellyel a legjobban szolgálhatjuk embertársainkat, világunkat és nem utolsó sorban saját kiteljesedésünket.
 Ha gyermekként megtapasztaltuk a RÁHANGOLÓDÁST, akkor most érezhetjük LELKESEDÉSÜNKET, amely kézen fogva vezet minket szívünk vágyának beteljesítése felé. Ha azonban korán KÖZÖMBÖSSÉ váltunk, akkor az ELLENSÉGESKEDÉS tévén inkább azt tudjuk, hogy mit nem akarunk (pl.olyanná válni, mint a szüleink!), mintsem, hogy mit szeretnénk,  mire vágyunk.

A serdülőkor lezárulásával elnyomott érzéseink sajnos nem hagynak el minket, hanem továbbra is visszhangoznak mindennapjainkban.
Jelenbeli SÉRTŐDÖTTSÉGÜNKBEN, SÉRELMEINKBEN megjelenik a múltban átélt BÁNAT, BŰNTUDAT, amikor nem lehettünk EGYENLŐEK önmagunkkal, amikor engedtük, hogy elhiggyük, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK, pedig a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mindig VAN VÁLASZTÁS. HARAGUNKBAN visszaköszönnek múltbeli FÉLELMEINK amikor attól féltünk, hogy ELKÜLÖNÜLVE magunkra maradunk. És mindazon esetekben, amikor megtagadjuk a nehézségek, feladatok ELFOGADÁSÁT, és “nem hiszem el” felkiáltással a SZEMBENÁLLÁST, SZEMBEHELYEZKEDÉST választjuk, bekapcsol bennünk az élet iránti ELLENSÉGESKEDÉS, és a többiek, sőt az önmagunk iránti KÖZÖMBÖSSÉG is.

Ha azonban képesek vagyunk a probléma ELFOGADÁSÁT VÁLASZTANI, akkor megnézhetjük, hogy mit vagyunk HAJLANDÓAK tenni az ügyben, és ÉRDEKLŐDÉSÜNKET a nehézségek helyett a megoldások felé irányítani. Ez azonnal bekapcsolja a tudatalattinkban a múltban átélt LELKESEDÉST, ÖNBIZALMAT, EGYENRANGÚSÁGOT, (mindannyiunknak voltak jó napjai;)), és azt a régen keresett testi érzést, hogy képesek vagyunk a RÁHANGOLÓDÁSRA, EGYSÉGRE ÉS VÁLASZTÁSRA.

Ehhez kívánok sok sikert, hiszen bármilyen nehéz volt is életutunk, mindannyian választhatunk a jelenben tapasztalataink közül olyanokat is , amelyek előre visznek minket, és olyanokat is, amelyek hátráltatnak céljaink elérésében.

Várakozó kilók – avagy (sz)ép testben (sz)ép lélek…

A női energia az a legcsodálatosabb kreatív teremtő erő, ami létrehozza, támogatja és felneveli a Földön az ÉLET-et. Mégis hányan és hányan vagyunk, akik nap mint nap aggódva nézünk a tükörbe, hogy elég csinosak vagyunk-e, elég vonzó-e (még) a testünk vagy milyen vonalakat hagyott arcunkon az idő sodrása. Kezdésképpen csak annyit akarok mindnyájatoknak mondani: mosolyogjatok a tükörképetekre és higgyétek el már MOST Csodanők vagytok mindannyian!
És persze én is egy közületek.:)
Mi is akkor az igazi kérdés? Ez bizony nem más, minthogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben? Van-e olyan rugalmas, erős és hajlékony testünk, ami segít, hogy a napi stresszeket könnyen viseljük? Könnyedén szaladunk-e gyermekeink, netán unokáink után, vagy csak lihegünk nyomukban, és a napi teendőink után már csupán arra vágyunk, hogy bedőljünk az ágyba, vagy magunkba tömjünk néhány tábla csokoládét.
Sok évig éltem ebben a mókuskerékben és tagadtam meg  a testemtől a mozgás örömét. Persze, „tudtam”, hogy kellene, de… Tudjátok, hogy van ez, ugye? Három gyerek, sőt három éve egy unoka is, a cica, a háztartás, a munka, kinek van így kedve a mozgáshoz? Kész időpocsékolásnak tűnik!

Aztán tavaly előtt ősszel beütött a krach! A jobb könyököm hihetetlen erősen el kezdett fájni. Rengeteg mindent kipróbáltam a masszázstól a homeopátiás szereken át a Schüssler sókig, de nem történt átütő javulás. Egy érdekessége volt ennek a fájdalomnak: mozgásra javult. Ráadásul a barátnőm 2011. Újév reggelén, mikor az előző napi fergeteges táncmulatság után reggeliztünk, rátapintott a lényegre: „Teniszkönyököd van.” Csak így! Hát a megrökönyödés egy enyhe kifejezés arra, amit éreztem! Teniszkönyököm?! Nekem??? Hiszen még teniszütőt sem fogtam soha életemben!

Mégis ez az állandó fájdalom, ami azért egyáltalán nem elviselhetetlen, csak nagyon idegesítő, végül valahogy ráirányította a figyelmemet a testemre. És egyszer csak jött a felismerés: mozognom kell. És ezzel együtt a kifogások is: mikor? Hová?  A tervem: heti háromszori mozgással megerősítem az erőnlétem, fellazítom a letapadt, bemerevedett hátizmaimat és lefogyok vagy öt kilót, mert, ha így folytatódik, „kinövöm” a negyvenes méretet, pedig néhány éve még harminchatost hordtam. Ennyire azért nem akarok visszafogyni, ám megelégeltem a lassan, de biztosan felkúszó harminc-negyven dekák rémuralmát.
És akkor belefogtam. Először a Csodanő  oldalon található videókra tornáztam, majd futottam. Aztán jött a Pilates DVD, míg a tavasszal rátaláltam az új “szerelemre”, a gerinctornára.
Mára közel 6 kg-mal könnyebben és minden fájdalom nélkül élem az életem, miközben rászoktam a barna kenyérre, a sok zöldségre és gyümölcsre. Szóval, élvezetesen, energikusan és rugalmasabban telnek a hétköznapok, és a kilók nem várakoznak arra, hogy végül előbújjon az igazi énem, mert már meg merem mutatni magam bárkinek…
Idősebbek is elkezdhetik;)

Minden fájdalom – agyfájdalom

Azzal már sokan tisztában vagyunk, hogy elnyomott érzelmeink tünetként jelennek meg testünkben, ám nem mindig okoznak tényleges fájdalmat. Egy krónikus eltérés akkor fáj, amikor érzelmileg is átélünk egy fájdalmat, nehézséget.

Jó példa erre az a Németországban végzett vizsgálat, melynek során több ezer ember gerincéről készítettek röntgen felvételeket. Ezeken a felvételeken világosan látszott, hogy a középkorú emberek jelentős része komoly gerincproblémákkal küzd. Ez, azt hiszem, nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, milyen sokat ülünk életünk során, és bizony a gerincünk nem erre az “üzemmódra” lett kitalálva. Mégis, csak a gerincferdüléses betegek kis része számolt be konkrét fizikai fájdalomról, a nagyobb részük nem érzékelte a tünetet.

A fájdalomról beszámoló betegekkel mélyebben beszélgetve arra jutottak a kutatók, hogy valamennyi fájdalom mögött áll egy éppen akutan megnyilvánuló, családi vagy munkahelyi gondokat tükröző, érzelmi probléma.
Na, ilyen esetekben jegyzik meg barátaink:

“Fejben kellene rendet tenned!”
Hogy milyen igazuk van! Mert mi is történik a fejünkben, amikor egy problémát érzékelünk?
  1. Az érzékelésünk alapján keletkezik egy kép, melyet a beszédközpontunk lefordít a szavak nyelvére.
  2. Ez a kép, gondolat érzelmeket vált ki belőlünk. Ezek az érzelmek lehetnek kellemesek, vagy éppen kellemetlenek.
  3. A kellemetlen érzésekről már megtanultuk, hogy nem szabad kifejeznünk őket, ezért inkább elnyomjuk, hogy ne kelljen éreznünk.
  4. Ez az elnyomott érzés a tudatalattinkba, majd a testünkbe kerül, és a testünk pedig fájdalom formájában jeleníti meg az elnyomott érzelmet, szimbolikusan kifejezve a problémát, ami által visszairányítja a figyelmet az elnyomott érzelemre.

Mit tehetünk?

 
Először is, amikor valamilyen fizikai fájdalmat érzünk, legyünk hajlandóak elfogadni, hogy érzelmi fájdalom is áll a háttérben. Jó, ha ilyenkor végig gondoljuk, hogy az utolsó 3-4 hétben milyen sérelmek értek bennünket, kire haragudtunk meg (ne felejtkezünk el önmagunkról sem!), minek állunk ellen, mit nem tudunk elfogadni. Ha megtaláltuk a problémás helyzetet, fogjuk meg egyik kezünkkel a homlokunkat, másik kezünkkel tarkónkat, és mélyeket lélegezve idézzük fel minél részletesebben a problémát okozó helyzetet. 

Ne ijedjünk meg, lehet, hogy rossz érzéseink előszörre ahelyett, hogy csökkennének, még erősebbekké válnak. Pörgessük le a szituációt újra és újra magunkban a fent leírt stresszoldó tartásban, mély légzéssel mindaddig, amíg azt érezzük, megnyugodtunk, és nem zaklat fel többé minket az esemény. Ekkor – még mindig tartva fejünket – találjunk ki olyan új lehetőségeket, ötleteket, amelyekkel sikeresebben megoldhattuk volna problémánkat, és ezt is “vetítsük le” magunknak.

Ha súlyos tüneteink vannak, érdemes lehet egy kineziológust felkeresni, aki az izomtesztelés segítségével pontosan behatárolja azokat a jelenbeli és múltbeli érzéseket, amelyek tüneteink mögött meghúzódnak. Sőt olyan stresszoldó gyakorlatokat is ajánl, amelyek segítenek, hogy könnyebben kezeljük a felmerült problémát.
Hasznos lehet ilyenkor a Bach esszenciák közül a kisezerjófű, a fűzfa vagy az erdei fenyő, illetve a féldárakövek közül a lápisz lazuli vagy  a rózsakvarc.