Ki vagyok én? – Énképünk kialakulása

Sokan járjuk az önismeret útját. Ám ritkán gondolunk arra, hogy a hétköznapokban nem elsősorban önmagunkat ismerjük meg, hanem az önmagunkról alkotott képet. A kép kialakításához környezetünk, a számunkra fontos emberek szolgálnak tükörként.

Ez a kép földi létezésünk elsőpillanataitól kezdve alakul bennünk, hiszen folyamatosan kapunk visszajelzéseket önmagunkról, a környezet állandóan kommentálja viselkedésünket. Nem árt tudnunk, hogy mire iskolába kerülünk énképünk már legalább 80-90%-ban kialakult, és külön energiabefektetést igényel, ha változtatni akarunk rajta.

A visszajelzésektől függgően énképünk lehet pozitív vagy negatív egy-egy konkrét helyzettel kapcsolatosan. A kis korunkban hallott “Jaj, de bájos ez a kislány!” vagy éppen a sírásunkra adott “Micsoda férfias hangja van ennek a Jocikának!” Mind-mind beépül a személyiségünkbe. Minél inkább számunkra fontos emberektől halljuk őket, annál erőteljesebben befolyásolja az énképünket.

Ahogy telik az idő, egyre jobban azonosulunk a gyakran hallott énkép elemekkel. Így később már ránk ragad ez a maszk, és saját magunkra is, mint “visszahúzódóra”, “nyitottra”, “sikeresre” vagy éppen “lúzerre” gondolunk. És bizony ez a gondolat onnantól kezdve, hogy azonosítottuk magunkat vele, önbeteljesítő jóslattá válik: meghatározza azt, hogy mit teszünk vagy mit nem teszünk, hogy mit várunk el az élettől.

Az énképünk jellemzői

  1. Mások visszajelzései alapján alakul ki, ám azonosítjuk magunkat vele. Onnan tudhatjuk, hogy nem magunkról, hanem az énképünkről beszélünk, hogy a “…vagyok” kifejezés szerepel a mondatban. (Okos vagyok, buta vagyok, nem vagyok elég jó, nem vagyok értékes, stb.) Ezeket a jelzőket mások mondták vagy hozzájuk hasonlítva magunkat vontuk le a következtetéseket.
  2. Megváltoztathatatlannak hisszük.
    Olyan régóta, olyan sokaktól halljuk, hogy hozzászokunk, sőt el is várjuk, hogy a világ az énképünk alapján bánjon velünk.
  3. Belső beszédünkkel folyamatosan megerősítjük ezt magunkban.
    Mi történik, ha úgy tudom magamról, hogy jó vagyok matematikából, és kapok egy matematikai feladatot? Nagy eséllyel nekiállok megoldani, ott van a lelkesedésem, az érdeklődésem is. Aztán szembesülök az eredménnyel: vagy sikerült megoldanom vagy nem. Ha sikerült, akkor azt mondom magamnak: “Naná! Hiszen jó vagyok matematikából!” Ha nem sikerült, akkor olyasmiket mondok, hogy “Hülye volt a feladat! Nem voltam formában. De azért én jó vagyok matematikából.

    És ez sajnos igaz az ellentétes esetben is. Akkor, ha az a meggyőződésem, hogy rossz vagyok matematikából. Ha kapok egy matematikai feladatot, és megtehetem, neki sem állok, ha pedig muszáj, akkor kedvetlenül, figyelemtlenül dolgozom, jóval nagyobb esélyt adva a hibáknak. Ám, szembesülve az eredménnyel ismét két eset lehetséges: Vagy sikerül megoldanom vagy nem. Ha sikerül, akkor azt mondom: “csak véletlen volt. Ez egy könnyű feladat.” És maradok a következtetésnél: “rossz vagyok matematikából.” Ha pedig nem sikerül, akkor nem is kell indok, egyszerűen csak legyintek egyet:”Hát persze! Hiszen rossz vagyok matematikából!”

  4. Megváltoztatható. Mindannyian tapasztaljuk, hogy nem ugyanazt gondoljuk a dolgokról, mint 5-10-20-50 évvel ezelőtt. Tehát a változás, változtatás igenis lehetséges!

Mi a baj az énképpel?

Alapvetően semmi, ameddig nem áll céljaink útjába vagy nem gátolja meg az életünkben szükségszerűen bekövetkező változásokat.
Ám mindannyiunknál elkövetkezik a pillanat, hogy a kialakult énkép megakadályoz bennünket a továbblépésben. Lehetséges pédául, hogy alacsony az önbecsülésünk, nem tartjuk magunkat sem túl okosnak, sem túl kommunikatívnak, ám szeretnénk párkapcsolatra találni vagy éppen előrejutni a munkahelyünkön. Ha a régi énkép alapján próbálkozunk, akkor sokszor kudarcba fullad a kísérletünk. Nem sikerül azt az embert vagy munkát az életünkben vonzani, akire/amire vágyunk, hanem kénytelenek vagyunk beérni azzal, amit “dob a gép.” Szembesülve a negatív tapasztalatokkal bekapcsolnak a múlt elfojtott érzései, és még azelőtt lebeszéljük magunkat a további próbálkozásról, mielőtt tényleges eredményeket érhettünk volna el.

Hogyan változtathatjuk meg?


  1. Ismerd fel a belső beszédedet! Figyeld meg, hogy olyan helyzetekben, amikor nem sikerül valami, mit mondasz magadnak! És azt is, hogy mit mondasz magadnak olyankor, amikor sikert érsz el? Jegyezd fel ezeket a modatokat!
  2. Változtasd meg a belső beszédedet! Ennek két eleme van: először is nyugtasd meg magad, nincs semmi baj azzal, ha valami nem sikerült. Aztán pedig fogalmazd meg megengedő módon, amit szeretnél. Például: “Most nem jött össze ez a munka, de ahogy mások is, én is megtalálhatom azt a munkahelyet, ahol eleget keresek és jól érzem magam.”
  3. Gyakorold! Mivel az énképünk és belső beszédünk évek, évtizedek alatt alakult olyanná, mint amilyen, így a megváltoztatásához is időre van szükség. Még hatásosabb a gyakorlás, ha tükör előtt teszed.
  4. Ha nem megy egyedül, kérj segítséget! Keress fel egy kineziológust, aki meg tudja keresni az izomteszteléssel a kialakult énkép gyökereit, és a mintát látva képes lehetsz végrehajtani énképeden a megfelelő átalakításokat. Hiszen az igazi kérdés nem az, hogy ki vagy, henem, hogy kivé akarsz válni?
Sikeres önmegismerést és énkép-átalakítást kívánok! 

Kép a tükörben – avagy a háromszoros ÉN

Amikor a tükörbe nézünk, általában egy képet látunk, ám ez a kép világosan megmutatja három alapvető Énünket. Ez a három én agyunk más-más területein lakik, és mind felfogásában, mind működésében, mind eredményességében jelentősen különbözik egymástól. Lássuk, mi ez a háromféle Én, és mikor melyiket állíthatjuk legeredményesebben céljaink szolgálatába.

Az ÉN, akinek hiszed magad:

Ezt az Énünket az élettapasztalatainkban átélt fájdalomra, félelemre és fájdalomtól való félelemre alapozva hozzuk létre. Elsődlegesen azt mutatja meg, amit életünk során megpróbáltunk elkerülni vagy letagadni. Működésbe lépése könnyen felismerhető az önkételkedésről és az önigazolásról. Ez az Énünk azon igyekszik, hogy a lehető legjobb színben tüntessük fel magunkat. Feladata, hogy biztosítsa komfort zónánk határait,ellenállva bármely változásnak. Kiválóan működik, amikor rutin cselekvéseket kell végre hajtanunk.

  Az Én, akinek megszülettél:

Ez az Énünk fogantatásunk pillanatától halálunkig velünk van DNS mintánkban kódolt ösztönös reakcióinkban. Mint egy automata pilóta elvisz minket azokhoz a célokhoz, amelyeket szeretnénk beteljesíteni. Működése könnyen felismerhető az ösztönös, pozitív, célirányos cselekvésről. Amikor annyira lelkes és aktív vagy abban, amit éppen teszel, hogy nem gondolkodsz önmagadon, akkor
eszerint az Éned szerint működsz.

Az Én, akivé választásaid alapján válhatsz:
Ezt az Énünket saját tudatos döntéseink alapján hozhatjuk létre. Ez az Énünk az előző kettő legjobb egyensúlyát jelenti, és ez az egyensúly azon alapul, hogy  egyaránt elfogadjuk, megbecsüljük és megértjük mind az élettapasztalataink által létrehozott Énünket, mind a velünk született Énünket. Harmóniába hozva Énjeinket az önkételkedés csak távoli visszhangként hallatszik, a pozitív, energikus cselekvés természetessé válik, és így a kiteljesedés elkerülhetetlen.
E a harmónia megteremtését támogatják kineziológiai oldásaim és tanfolyamaim egyaránt.

Ki a főnök? Avagy lehetek-e tekintély önmagam számára?

Minden alkalommal, amikor alárendeljük magunkat egy másik embernek, kételkedni kezdünk önmagunkban, és megerősítjük saját önbizalom hiányunkat. Ilyenkor valódi bűnt követünk el önmagunk ellen, feladva erőnket, amivel beteljesíthetnénk, sőt kiteljesíthetnénk életünk célját és küldetését.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi késztet bennünket erre a végzetes ballépésre? Nem más, mint az a gyermekkorból származó mély, és ellenállhatatlan vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket olyanokként, amilyenek vagyunk. Ostoba módon azt gondoltuk, hogy ha feladjuk önmagunkat Apunak, Anyunak, a tanároknak, a társaknak, vagy más általunk fontosnak vélt személyeknek, akkor majd megkapjuk tőlük azt a szeretetet, megbecsülést, elismerést, amire vágytunk. Ám – ó borzalom! – lehet, hogy még csak észre sem vették, hogy mekkora áldozatot hoztunk a kapcsolat érdekében.

Amikor nem vállaljuk fel önmagunkat, akkor egyfajta érzelmi adósságot hozunk létre, és amíg ezt ki nem egyenlítjük , addig a legrosszabbat várjuk önmagunktól, az élettől, és mintegy önbeteljesítő jóslatként, sajnos meg is valósítjuk ezt a legrosszabbat.
Ezek az érzelmi adósságok nagyon gyakran olyan kicsi gyermekkorban gyökereznek, hogy nem is emlékszünk rájuk, ezért hajlamosak lehetünk azt  gondolni, hogy mindig ilyenek voltunk, és beletörődni a megváltoztathatatlanba. Pedig önképünk legnagyobb részben félreértéseken és tanult félelmeken alapul. Akár hasznunkra, akár kárunkra vannak hiedelmeink, ezek alapján működünk.

És a múlt ezen emlékei még akkor is jelentősen befolyásolják jelenbeli reakcióinkat, ha tudatosan egyáltalán nem tudjuk felidézni őket.
Ha valamiről azt tapasztaltuk, hogy nem vagyunk rá képesek, az annyira zavarba ejtő, hogy inkább elkerüljük az adott tevékenységet, nehogy fény derüljön hiányosságainkra. Pedig egyetlen módja a hibák kijavításának, hogy felismerjük, és kijavítjuk őket. Némelyik hibánkat többször is ismételjük, míg végre megtanuljuk azt, amire ebből a tapasztalatból szükségünk van. Ilyenkor többé már nincs szükségünk az adott hiba elkövetésére.

Történhet azonban még rosszabb is. Csak azért, hogy elfedjük a nyomokat, letagadjuk, hogy szégyelljük magunkat, és eljátsszuk, hogy semmirekellők, magunknak valók vagy ostobák vagyunk.

A megoldás: negatív érzelmeink “lefegyverzése”. Így megszabadulhatunk attól a kétes “mágnesességtől”, amivel magunkhoz vonzzuk életünk kudarcait, és nem kívánatos tapasztalatainkat.

Hatalmas lépés ezen az úton az “Attitűdök oldása” tanfolyam, ahol felismerhetjük, és oldhatjuk ezeket a régi, számunkra már haszontalan énkép elemeket.