“És ámulok, hogy elmúlok”

Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor 14 éves kamaszként álltam a tükör előtt – talán pont ilyen taknyos ősz volt akkor is – és azon merengtem, hogy vajon milyen lesz, ha egyszer meghalok? Ha ez az arc, ami a tükörből visszanéz rám, már nem lesz többé. Hogy akkor is lesz ősz, akkor is élnek majd emberek. De hová leszek én?

Néhány napra rá elővettem kedvenc József Attila kötetemet, és szokás szerint csakúgy találomra felültettem valahol. Azonnal a a szemembe ötlött két sor:

“És ámulok,
hogy elmúlok”

Olyan pontossággal fejezte ki ez a két sor azt, amit pár nappal azelőtt éreztem, hogy könnyek szöktek a szemembe.

Azóta is minden évben, így Mindenszentek táján eszembe jutnak mindazok, akik előttünk már itt jártak a Földön, tették a dolgukat, örültek, bánkódtak, szerettek, gyűlöltek.

Hálás vagyok nekik. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy én is hozzátehetek a Föld fejlődéséhez, hogy segíthetek békét hozni a lelkekbe.

Hiszem, hogy van olyan részünk, ami nem múlik el, ami itt marad, itt rezeg akkor is, amikor már egy másik dimenzióból figyeljük a történéseket.

Gyújts ma te is egy gyertyát mindazokért, akik éltek előttünk a Földön. Az őseidért, a szeretteidért, akik mind-mind hozzátettek valamit a világunkhoz.

~Kata

A gyász megélése avagy visszatalálás az egységbe

Ma nemzeti gyásznap van.
Az okot mindannyian tudjuk: szombat éjszaka hatalmas karambol történt Olaszországban, amelyben 16 ember, felnőttek és gyerekek vesztették életüket.

“A gyász megélése avagy visszatalálás az egységbe” bővebben