Kineziológiai “fejlődés-lélektan”

Az egész életünk egy választással kezdődik spirituális szinten éppúgy, mint fiziológiailag.
Fogantatásunkról, testbe lépésünkről szellemi segítőinkkel együtt hozunk döntést, ami tükröződik anyánk petesejtjének a VÁLASZTÁSÁBAN, amelyik a több millió lehetséges genetikai variációból kiválasztja azt az egyetlen spermiumot, amely az élet feladatunknak leginkább megfelelő DNS spektrumot hordozza. Így alkotjuk meg eljövendő testünk “tervrajzát”, létrehozva szerkezeteink azon egyedi összetételét, amely garantálja, hogy véghez vigyük mindazt, amit a legmagasabb értelemben véve meg szeretnénk valósítani.
Életünk tehát egy VÁLASZTÁSSAL kezdődik. Élettapasztalataink az első pillanattól fogva rögzülnek fejlődő idegrendszerünkben. Mégis, még ha a szüleink nem is akartak bennünket, a beágyazódás után az anyaméhben átéljük az EGYSÉG élményét, minden igényünk azonnali kielégülését, és a védettséget. Napról-napra tapasztaljuk a fájdalom mentes növekedést, és hogy egyre többek vagyunk és egyre többet tudunk.
Aztán az utolsó hónapokban már érezzük az életterünk szűkülését, és ezzel együtt a hajtóerőt, hogy vállalva minden fájdalmat és szenvedést, elinduljunk a külvilág felé. A születés folyamatában arra vágyunk, hogy továbbra is megmaradjunk az EGYSÉG állapotában mindazokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Ha a dolgok a maguk természete szerint alakulnak, akkor a megszületendő gyermek maga választja meg születésének optimális időpontját. Ha nem, akkor, már a születése pillanatában átéli, hogy NINCS VÁLASZTÁSA.

A születés folyamata során elszenvedjük a legnagyobb fizikai fájdalmat, amelyet életünk során átélhetünk. És legtöbbünknek még a Mama vigasztaló közelsége, illata, tejének íze sem adatik meg a folyamat végén, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy megtapasztaltuk a külvilág “hidegségét” bántó “fényességét”. Ráadásul, most már az igényeink sem elégülnek ki automatikusan. Lélegeznünk kell és éhséget éreznünk, ami legtöbbünk számára minimum furcsa, néha egyenesen fájdalmas tapasztalat. Ráadásul a “személyzet” úgy tűnik nem érti nyelvünket, néha az az érzésünk támad, hogy nem is akarnak megérteni bennünket. Te mit gondolnál, ha jeleznéd az éhségedet, és kivinnének a WC-re, ha álmosságot mutatnál, és feldobálnának a levegőbe?
Igen, visszavágyunk az átélt, megtapasztalt EGYSÉG birodalmába, de amit ehelyett kapunk, az az ELKÜLÖNÜLÉS,  a magunkra hagyottság érzete. Azért megpróbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből, elnyomva fájdalmas érzéseinket, lassan megtanulunk szavak nyelvén kommunikálni az “óriásokkal”, akiknek a hatalmába kerültünk. Abban reménykedünk, hogy így egyre inkább RÁHANGOLÓDHATUNK szeretteinkre, sőt ők is ránk hangolódhatnak, és így átadhatjuk nekik azokat az üzeneteket amelyeket a lélek világából hozunk számukra. Ám gyakran tapasztaljuk, hogy KÖZÖMBÖSEK irántunk és üzeneteink iránt, így aztán ahelyett, hogy megtanítanánk “nekik” a ráhangolódást megtanuljuk tőlük a KÖZÖMBÖSSÉGET “irántuk”, a világ iránt, a megérzéseink és meglátásaink iránt, végső soron önmagunk iránt .

Ezek a korai tapasztalatok mélyen bevésődve szunnyadnak sejtmemóriánkban, hogy borzalmas időzített bombaként meghatározzák kapcsolatainkat úgy önmagunkkal, mint társainkkal és világunkkal.

És az időzített bomba ketyeg, majd működésbe lép legkésőbb akkor, amikor a testünk változni kezd a serdülőkor elején, megmutatva azt a férfit vagy azt a nőt, akik vagyunk. Ha olyan szerencsések voltunk, hogy átéltük a VÁLASZTÁS élményét  fogantatásunkkor, születésünkkor, akkor örömmel látjuk, hogy testünk éppen EGYENRANGÚVÁ, EGYENLŐVÉ válik azzal a testtípussal, amit fogantatásunkkor választottunk magunknak. Ha azonban azt tapasztaltuk a kezdet kezdetén, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK  pl. a születésünk időpontjának meghatározásában, vagy nem tisztelték VÁLASZTÁSUNKAT a szüleink (fiút akartak, mi mégis lánynak születtünk, vagy fordítva), akkor ez a serdülőkori változás a tudatalatti szinten csak BÁNATOT, BŰNTUDATOT okoz, hiszen nyilvánvalóvá válik, amit idáig megpróbáltunk elrejteni: azok vagyunk, akik vagyunk, és visszavonhatatlanul közeledik az idő, amikor felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért.
Aztán ott vannak a kortársaink. Ahogy gyermekként a szüleinknek próbáltunk megfelelni, úgy vágyunk most társaink elismerésére és figyelmére. Ha gyermekként átélhettük az EGYSÉGET, akkor most van elég ÖNBIZALMUNK, hogy azt tegyük, amit a társaink, ha szeretnénk, vagy éppen ne tegyük, hogyha nem szeretnénk. Ha azonban életünk az ELKÜLÖNÜLÉSRE alapul, akkor legfeljebb FÉLÜNK A VESZTESÉGTŐL, VERESÉGTŐL, akár meg merjük tenni mindazt, amit a társaink, akár nem.

Majd, a serdülőkor végén vár még ránk a pályaválasztás is. Ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy életfeladatunk irányába lépve megtaláljuk azt a foglalkozást, amellyel a legjobban szolgálhatjuk embertársainkat, világunkat és nem utolsó sorban saját kiteljesedésünket.
 Ha gyermekként megtapasztaltuk a RÁHANGOLÓDÁST, akkor most érezhetjük LELKESEDÉSÜNKET, amely kézen fogva vezet minket szívünk vágyának beteljesítése felé. Ha azonban korán KÖZÖMBÖSSÉ váltunk, akkor az ELLENSÉGESKEDÉS tévén inkább azt tudjuk, hogy mit nem akarunk (pl.olyanná válni, mint a szüleink!), mintsem, hogy mit szeretnénk,  mire vágyunk.

A serdülőkor lezárulásával elnyomott érzéseink sajnos nem hagynak el minket, hanem továbbra is visszhangoznak mindennapjainkban.
Jelenbeli SÉRTŐDÖTTSÉGÜNKBEN, SÉRELMEINKBEN megjelenik a múltban átélt BÁNAT, BŰNTUDAT, amikor nem lehettünk EGYENLŐEK önmagunkkal, amikor engedtük, hogy elhiggyük, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK, pedig a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mindig VAN VÁLASZTÁS. HARAGUNKBAN visszaköszönnek múltbeli FÉLELMEINK amikor attól féltünk, hogy ELKÜLÖNÜLVE magunkra maradunk. És mindazon esetekben, amikor megtagadjuk a nehézségek, feladatok ELFOGADÁSÁT, és “nem hiszem el” felkiáltással a SZEMBENÁLLÁST, SZEMBEHELYEZKEDÉST választjuk, bekapcsol bennünk az élet iránti ELLENSÉGESKEDÉS, és a többiek, sőt az önmagunk iránti KÖZÖMBÖSSÉG is.

Ha azonban képesek vagyunk a probléma ELFOGADÁSÁT VÁLASZTANI, akkor megnézhetjük, hogy mit vagyunk HAJLANDÓAK tenni az ügyben, és ÉRDEKLŐDÉSÜNKET a nehézségek helyett a megoldások felé irányítani. Ez azonnal bekapcsolja a tudatalattinkban a múltban átélt LELKESEDÉST, ÖNBIZALMAT, EGYENRANGÚSÁGOT, (mindannyiunknak voltak jó napjai;)), és azt a régen keresett testi érzést, hogy képesek vagyunk a RÁHANGOLÓDÁSRA, EGYSÉGRE ÉS VÁLASZTÁSRA.

Ehhez kívánok sok sikert, hiszen bármilyen nehéz volt is életutunk, mindannyian választhatunk a jelenben tapasztalataink közül olyanokat is , amelyek előre visznek minket, és olyanokat is, amelyek hátráltatnak céljaink elérésében.

Ki a főnök? Avagy lehetek-e tekintély önmagam számára?

Minden alkalommal, amikor alárendeljük magunkat egy másik embernek, kételkedni kezdünk önmagunkban, és megerősítjük saját önbizalom hiányunkat. Ilyenkor valódi bűnt követünk el önmagunk ellen, feladva erőnket, amivel beteljesíthetnénk, sőt kiteljesíthetnénk életünk célját és küldetését.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi késztet bennünket erre a végzetes ballépésre? Nem más, mint az a gyermekkorból származó mély, és ellenállhatatlan vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket olyanokként, amilyenek vagyunk. Ostoba módon azt gondoltuk, hogy ha feladjuk önmagunkat Apunak, Anyunak, a tanároknak, a társaknak, vagy más általunk fontosnak vélt személyeknek, akkor majd megkapjuk tőlük azt a szeretetet, megbecsülést, elismerést, amire vágytunk. Ám – ó borzalom! – lehet, hogy még csak észre sem vették, hogy mekkora áldozatot hoztunk a kapcsolat érdekében.

Amikor nem vállaljuk fel önmagunkat, akkor egyfajta érzelmi adósságot hozunk létre, és amíg ezt ki nem egyenlítjük , addig a legrosszabbat várjuk önmagunktól, az élettől, és mintegy önbeteljesítő jóslatként, sajnos meg is valósítjuk ezt a legrosszabbat.
Ezek az érzelmi adósságok nagyon gyakran olyan kicsi gyermekkorban gyökereznek, hogy nem is emlékszünk rájuk, ezért hajlamosak lehetünk azt  gondolni, hogy mindig ilyenek voltunk, és beletörődni a megváltoztathatatlanba. Pedig önképünk legnagyobb részben félreértéseken és tanult félelmeken alapul. Akár hasznunkra, akár kárunkra vannak hiedelmeink, ezek alapján működünk.

És a múlt ezen emlékei még akkor is jelentősen befolyásolják jelenbeli reakcióinkat, ha tudatosan egyáltalán nem tudjuk felidézni őket.
Ha valamiről azt tapasztaltuk, hogy nem vagyunk rá képesek, az annyira zavarba ejtő, hogy inkább elkerüljük az adott tevékenységet, nehogy fény derüljön hiányosságainkra. Pedig egyetlen módja a hibák kijavításának, hogy felismerjük, és kijavítjuk őket. Némelyik hibánkat többször is ismételjük, míg végre megtanuljuk azt, amire ebből a tapasztalatból szükségünk van. Ilyenkor többé már nincs szükségünk az adott hiba elkövetésére.

Történhet azonban még rosszabb is. Csak azért, hogy elfedjük a nyomokat, letagadjuk, hogy szégyelljük magunkat, és eljátsszuk, hogy semmirekellők, magunknak valók vagy ostobák vagyunk.

A megoldás: negatív érzelmeink “lefegyverzése”. Így megszabadulhatunk attól a kétes “mágnesességtől”, amivel magunkhoz vonzzuk életünk kudarcait, és nem kívánatos tapasztalatainkat.

Hatalmas lépés ezen az úton az “Attitűdök oldása” tanfolyam, ahol felismerhetjük, és oldhatjuk ezeket a régi, számunkra már haszontalan énkép elemeket.