Időskor – bölcsesség vagy elbutulás?

 

 “Fontos, hogy az idősebbek meséljenek életük eseményeiről. Sokat tanulhatunk tőlük.”

 
Melyikünk ne félt volna már attól, hogy a kor előre haladtával megbetegszik, elveszíti fizikai vagy szellemi erejét?
Az utóbbi években abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy több idős ember is megkeresett, hogy különféle problémáik kapcsán kineziológiai oldást kérjenek. Mivel családomban is sok idős ember él, most így az ősz derekán arra gondoltam, hogy beszéljünk az öregségről. Annál is inkább fontos ez, mert remélhetőleg mindannyiunkra vár ez az életszakasz, nem árt tehát felkészülni rá.

A mai világ alapvetően a fiatalságot tartja értéknek, és mindent megteszünk azért, hogy fiatal(os)nak mutassuk magunkat. Krémek, kezelések, van akinek a műtét sem drága.
Az alapvető gond az, hogy ahogy telik az idő, úgy kell egyre inkább a konkrét fizikai cselekvéstől elmozdulnunk a szellemi tevékenység felé. Hiszen oka van annak, hogy már mást bír el a testünk, mint erőnk teljében.

Nem kell azonban beletörődnünk abba, hogy az öregség egyenlő a fájdalmakkal, betegséggel.

Nézzünk néhány alapelvet ahhoz, hogy idős korunkban is fittek  maradhassunk:

 

  • Fogyasszunk könnyen emészthető, magas víztartalmú ételeket, lehetőleg enyhén párolt formában
  • Az egésznapi ételmennyiséget osszuk el 5-6 alkalomra naponta.
  • mozogjunk rendszeresen (séta, úszás, kirándulás).
  • Igyunk elegendő tiszta vizet!
  • Tartsuk a kapcsolatot barátainkkal, munkatársainkkal, gyermekeinkkel, unokáinkkal.
  • Írjunk naplót, visszaemlékezéseket. Fontos, hogy merjük megosztani álmainkat,  kudarcainkat.
  • Ha van társunk, öleljük át gyakran, mondjuk el neki, mennyire hálásak vagyunk az együtt töltött időért. Ha már elvesztettük a társunkat, akkor mondjuk el mindezt gondolatban.
  • Végezzünk önkéntes munkát környezetünkben.
  • Olvassuk el azokat a könyveket, amelyeket “félretettünk” nyugdíjaskorunkra.
  • Nézzünk olyan filmeket, amelyek megnevettetnek bennünket. 
  • Járjunk táncolni, hallgassunk zenét.
  • Ha stresszesnek vagy depressziósnak érezzük magunkat, gond van a kapcsolatainkkal, bátran kérjünk segítséget!

Ezekkel az életmód formáló elemekkel, még ha csak néhányat építünk is be napirendünkbe, boldogabbá tehetjük életünket, megőrízhetjük egészségünket. Hiszen végső soron nem csak az a fontos, hogy meddig élünk, hanem az is, hogy ameddig élünk, addig hogyan?

Kép a tükörben – avagy a háromszoros ÉN

Amikor a tükörbe nézünk, általában egy képet látunk, ám ez a kép világosan megmutatja három alapvető Énünket. Ez a három én agyunk más-más területein lakik, és mind felfogásában, mind működésében, mind eredményességében jelentősen különbözik egymástól. Lássuk, mi ez a háromféle Én, és mikor melyiket állíthatjuk legeredményesebben céljaink szolgálatába.

Az ÉN, akinek hiszed magad:

Ezt az Énünket az élettapasztalatainkban átélt fájdalomra, félelemre és fájdalomtól való félelemre alapozva hozzuk létre. Elsődlegesen azt mutatja meg, amit életünk során megpróbáltunk elkerülni vagy letagadni. Működésbe lépése könnyen felismerhető az önkételkedésről és az önigazolásról. Ez az Énünk azon igyekszik, hogy a lehető legjobb színben tüntessük fel magunkat. Feladata, hogy biztosítsa komfort zónánk határait,ellenállva bármely változásnak. Kiválóan működik, amikor rutin cselekvéseket kell végre hajtanunk.

  Az Én, akinek megszülettél:

Ez az Énünk fogantatásunk pillanatától halálunkig velünk van DNS mintánkban kódolt ösztönös reakcióinkban. Mint egy automata pilóta elvisz minket azokhoz a célokhoz, amelyeket szeretnénk beteljesíteni. Működése könnyen felismerhető az ösztönös, pozitív, célirányos cselekvésről. Amikor annyira lelkes és aktív vagy abban, amit éppen teszel, hogy nem gondolkodsz önmagadon, akkor
eszerint az Éned szerint működsz.

Az Én, akivé választásaid alapján válhatsz:
Ezt az Énünket saját tudatos döntéseink alapján hozhatjuk létre. Ez az Énünk az előző kettő legjobb egyensúlyát jelenti, és ez az egyensúly azon alapul, hogy  egyaránt elfogadjuk, megbecsüljük és megértjük mind az élettapasztalataink által létrehozott Énünket, mind a velünk született Énünket. Harmóniába hozva Énjeinket az önkételkedés csak távoli visszhangként hallatszik, a pozitív, energikus cselekvés természetessé válik, és így a kiteljesedés elkerülhetetlen.
E a harmónia megteremtését támogatják kineziológiai oldásaim és tanfolyamaim egyaránt.

Kineziológiai “fejlődés-lélektan”

Az egész életünk egy választással kezdődik spirituális szinten éppúgy, mint fiziológiailag.
Fogantatásunkról, testbe lépésünkről szellemi segítőinkkel együtt hozunk döntést, ami tükröződik anyánk petesejtjének a VÁLASZTÁSÁBAN, amelyik a több millió lehetséges genetikai variációból kiválasztja azt az egyetlen spermiumot, amely az élet feladatunknak leginkább megfelelő DNS spektrumot hordozza. Így alkotjuk meg eljövendő testünk “tervrajzát”, létrehozva szerkezeteink azon egyedi összetételét, amely garantálja, hogy véghez vigyük mindazt, amit a legmagasabb értelemben véve meg szeretnénk valósítani.
Életünk tehát egy VÁLASZTÁSSAL kezdődik. Élettapasztalataink az első pillanattól fogva rögzülnek fejlődő idegrendszerünkben. Mégis, még ha a szüleink nem is akartak bennünket, a beágyazódás után az anyaméhben átéljük az EGYSÉG élményét, minden igényünk azonnali kielégülését, és a védettséget. Napról-napra tapasztaljuk a fájdalom mentes növekedést, és hogy egyre többek vagyunk és egyre többet tudunk.
Aztán az utolsó hónapokban már érezzük az életterünk szűkülését, és ezzel együtt a hajtóerőt, hogy vállalva minden fájdalmat és szenvedést, elinduljunk a külvilág felé. A születés folyamatában arra vágyunk, hogy továbbra is megmaradjunk az EGYSÉG állapotában mindazokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Ha a dolgok a maguk természete szerint alakulnak, akkor a megszületendő gyermek maga választja meg születésének optimális időpontját. Ha nem, akkor, már a születése pillanatában átéli, hogy NINCS VÁLASZTÁSA.

A születés folyamata során elszenvedjük a legnagyobb fizikai fájdalmat, amelyet életünk során átélhetünk. És legtöbbünknek még a Mama vigasztaló közelsége, illata, tejének íze sem adatik meg a folyamat végén, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy megtapasztaltuk a külvilág “hidegségét” bántó “fényességét”. Ráadásul, most már az igényeink sem elégülnek ki automatikusan. Lélegeznünk kell és éhséget éreznünk, ami legtöbbünk számára minimum furcsa, néha egyenesen fájdalmas tapasztalat. Ráadásul a “személyzet” úgy tűnik nem érti nyelvünket, néha az az érzésünk támad, hogy nem is akarnak megérteni bennünket. Te mit gondolnál, ha jeleznéd az éhségedet, és kivinnének a WC-re, ha álmosságot mutatnál, és feldobálnának a levegőbe?
Igen, visszavágyunk az átélt, megtapasztalt EGYSÉG birodalmába, de amit ehelyett kapunk, az az ELKÜLÖNÜLÉS,  a magunkra hagyottság érzete. Azért megpróbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből, elnyomva fájdalmas érzéseinket, lassan megtanulunk szavak nyelvén kommunikálni az “óriásokkal”, akiknek a hatalmába kerültünk. Abban reménykedünk, hogy így egyre inkább RÁHANGOLÓDHATUNK szeretteinkre, sőt ők is ránk hangolódhatnak, és így átadhatjuk nekik azokat az üzeneteket amelyeket a lélek világából hozunk számukra. Ám gyakran tapasztaljuk, hogy KÖZÖMBÖSEK irántunk és üzeneteink iránt, így aztán ahelyett, hogy megtanítanánk “nekik” a ráhangolódást megtanuljuk tőlük a KÖZÖMBÖSSÉGET “irántuk”, a világ iránt, a megérzéseink és meglátásaink iránt, végső soron önmagunk iránt .

Ezek a korai tapasztalatok mélyen bevésődve szunnyadnak sejtmemóriánkban, hogy borzalmas időzített bombaként meghatározzák kapcsolatainkat úgy önmagunkkal, mint társainkkal és világunkkal.

És az időzített bomba ketyeg, majd működésbe lép legkésőbb akkor, amikor a testünk változni kezd a serdülőkor elején, megmutatva azt a férfit vagy azt a nőt, akik vagyunk. Ha olyan szerencsések voltunk, hogy átéltük a VÁLASZTÁS élményét  fogantatásunkkor, születésünkkor, akkor örömmel látjuk, hogy testünk éppen EGYENRANGÚVÁ, EGYENLŐVÉ válik azzal a testtípussal, amit fogantatásunkkor választottunk magunknak. Ha azonban azt tapasztaltuk a kezdet kezdetén, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK  pl. a születésünk időpontjának meghatározásában, vagy nem tisztelték VÁLASZTÁSUNKAT a szüleink (fiút akartak, mi mégis lánynak születtünk, vagy fordítva), akkor ez a serdülőkori változás a tudatalatti szinten csak BÁNATOT, BŰNTUDATOT okoz, hiszen nyilvánvalóvá válik, amit idáig megpróbáltunk elrejteni: azok vagyunk, akik vagyunk, és visszavonhatatlanul közeledik az idő, amikor felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért.
Aztán ott vannak a kortársaink. Ahogy gyermekként a szüleinknek próbáltunk megfelelni, úgy vágyunk most társaink elismerésére és figyelmére. Ha gyermekként átélhettük az EGYSÉGET, akkor most van elég ÖNBIZALMUNK, hogy azt tegyük, amit a társaink, ha szeretnénk, vagy éppen ne tegyük, hogyha nem szeretnénk. Ha azonban életünk az ELKÜLÖNÜLÉSRE alapul, akkor legfeljebb FÉLÜNK A VESZTESÉGTŐL, VERESÉGTŐL, akár meg merjük tenni mindazt, amit a társaink, akár nem.

Majd, a serdülőkor végén vár még ránk a pályaválasztás is. Ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy életfeladatunk irányába lépve megtaláljuk azt a foglalkozást, amellyel a legjobban szolgálhatjuk embertársainkat, világunkat és nem utolsó sorban saját kiteljesedésünket.
 Ha gyermekként megtapasztaltuk a RÁHANGOLÓDÁST, akkor most érezhetjük LELKESEDÉSÜNKET, amely kézen fogva vezet minket szívünk vágyának beteljesítése felé. Ha azonban korán KÖZÖMBÖSSÉ váltunk, akkor az ELLENSÉGESKEDÉS tévén inkább azt tudjuk, hogy mit nem akarunk (pl.olyanná válni, mint a szüleink!), mintsem, hogy mit szeretnénk,  mire vágyunk.

A serdülőkor lezárulásával elnyomott érzéseink sajnos nem hagynak el minket, hanem továbbra is visszhangoznak mindennapjainkban.
Jelenbeli SÉRTŐDÖTTSÉGÜNKBEN, SÉRELMEINKBEN megjelenik a múltban átélt BÁNAT, BŰNTUDAT, amikor nem lehettünk EGYENLŐEK önmagunkkal, amikor engedtük, hogy elhiggyük, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK, pedig a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mindig VAN VÁLASZTÁS. HARAGUNKBAN visszaköszönnek múltbeli FÉLELMEINK amikor attól féltünk, hogy ELKÜLÖNÜLVE magunkra maradunk. És mindazon esetekben, amikor megtagadjuk a nehézségek, feladatok ELFOGADÁSÁT, és “nem hiszem el” felkiáltással a SZEMBENÁLLÁST, SZEMBEHELYEZKEDÉST választjuk, bekapcsol bennünk az élet iránti ELLENSÉGESKEDÉS, és a többiek, sőt az önmagunk iránti KÖZÖMBÖSSÉG is.

Ha azonban képesek vagyunk a probléma ELFOGADÁSÁT VÁLASZTANI, akkor megnézhetjük, hogy mit vagyunk HAJLANDÓAK tenni az ügyben, és ÉRDEKLŐDÉSÜNKET a nehézségek helyett a megoldások felé irányítani. Ez azonnal bekapcsolja a tudatalattinkban a múltban átélt LELKESEDÉST, ÖNBIZALMAT, EGYENRANGÚSÁGOT, (mindannyiunknak voltak jó napjai;)), és azt a régen keresett testi érzést, hogy képesek vagyunk a RÁHANGOLÓDÁSRA, EGYSÉGRE ÉS VÁLASZTÁSRA.

Ehhez kívánok sok sikert, hiszen bármilyen nehéz volt is életutunk, mindannyian választhatunk a jelenben tapasztalataink közül olyanokat is , amelyek előre visznek minket, és olyanokat is, amelyek hátráltatnak céljaink elérésében.

Ki a főnök? Avagy lehetek-e tekintély önmagam számára?

Minden alkalommal, amikor alárendeljük magunkat egy másik embernek, kételkedni kezdünk önmagunkban, és megerősítjük saját önbizalom hiányunkat. Ilyenkor valódi bűnt követünk el önmagunk ellen, feladva erőnket, amivel beteljesíthetnénk, sőt kiteljesíthetnénk életünk célját és küldetését.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi késztet bennünket erre a végzetes ballépésre? Nem más, mint az a gyermekkorból származó mély, és ellenállhatatlan vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket olyanokként, amilyenek vagyunk. Ostoba módon azt gondoltuk, hogy ha feladjuk önmagunkat Apunak, Anyunak, a tanároknak, a társaknak, vagy más általunk fontosnak vélt személyeknek, akkor majd megkapjuk tőlük azt a szeretetet, megbecsülést, elismerést, amire vágytunk. Ám – ó borzalom! – lehet, hogy még csak észre sem vették, hogy mekkora áldozatot hoztunk a kapcsolat érdekében.

Amikor nem vállaljuk fel önmagunkat, akkor egyfajta érzelmi adósságot hozunk létre, és amíg ezt ki nem egyenlítjük , addig a legrosszabbat várjuk önmagunktól, az élettől, és mintegy önbeteljesítő jóslatként, sajnos meg is valósítjuk ezt a legrosszabbat.
Ezek az érzelmi adósságok nagyon gyakran olyan kicsi gyermekkorban gyökereznek, hogy nem is emlékszünk rájuk, ezért hajlamosak lehetünk azt  gondolni, hogy mindig ilyenek voltunk, és beletörődni a megváltoztathatatlanba. Pedig önképünk legnagyobb részben félreértéseken és tanult félelmeken alapul. Akár hasznunkra, akár kárunkra vannak hiedelmeink, ezek alapján működünk.

És a múlt ezen emlékei még akkor is jelentősen befolyásolják jelenbeli reakcióinkat, ha tudatosan egyáltalán nem tudjuk felidézni őket.
Ha valamiről azt tapasztaltuk, hogy nem vagyunk rá képesek, az annyira zavarba ejtő, hogy inkább elkerüljük az adott tevékenységet, nehogy fény derüljön hiányosságainkra. Pedig egyetlen módja a hibák kijavításának, hogy felismerjük, és kijavítjuk őket. Némelyik hibánkat többször is ismételjük, míg végre megtanuljuk azt, amire ebből a tapasztalatból szükségünk van. Ilyenkor többé már nincs szükségünk az adott hiba elkövetésére.

Történhet azonban még rosszabb is. Csak azért, hogy elfedjük a nyomokat, letagadjuk, hogy szégyelljük magunkat, és eljátsszuk, hogy semmirekellők, magunknak valók vagy ostobák vagyunk.

A megoldás: negatív érzelmeink “lefegyverzése”. Így megszabadulhatunk attól a kétes “mágnesességtől”, amivel magunkhoz vonzzuk életünk kudarcait, és nem kívánatos tapasztalatainkat.

Hatalmas lépés ezen az úton az “Attitűdök oldása” tanfolyam, ahol felismerhetjük, és oldhatjuk ezeket a régi, számunkra már haszontalan énkép elemeket.

A fizikai testünk a legjobb barátunk

A földi világban a túléléshez nélkülözhetetlen a fizikai testünk. Ez a legkézzelfoghatóbb része lényünknek valóban a legjobb barátunkként működik, hiszen a nap minden pillanatában, akár ébren vagyunk, akár alszunk, folyamatosan azon dolgozik, hogy túlélésünket biztosítsa.
 
Főhadiszállása, irányító központja a kisagy, amelynek a feladata, hogy a gondolatainkat egyensúlyba hozza az érzelmeinkkel és a testi működéseinkkel.

Ha jó gondolatok vannak a fejünkben, akkor az olyan érzéseket, érzelmeket kelt bennünk, mint az öröm, lelkesedés, nyugalom, békesség, eredményesség, elégedettség. Ezeket az érzéseket a testünk is kellemes érzetként éli át, például melegség, ellazultság, bizsergés és különféle áramlások formájában.
Ha azonban negatív gondolatok járnak a fejünkben, az teljesen más érzelmeket hoz létre. Ilyen például a harag, a lázadás, az ellenségesség, a bánat vagy a magány érzete. Ezek az érzelmek természetesen egészen más testérzeteket okoznak: izomfeszültségek, görcsök, visszatartott légzés, gyomorban szorító érzés, stb.
Ha gyakran élünk át negatív érzelmeket, akkor a testünk “rászokik”, és egyre inkább keresni fogja azokat a helyzeteket, amelyekben újra és újra megtapasztalhatja őket.

Vajon a pozitív érzelmekre nem lehet rászokni? 

Dehogynem, csak sajnos ez sokkal ritkábban történik meg. Pozitív érzelmek átélésénél, a test a maga normális módján tud működni. A negatív érzelmek azonban, amelyeket lenyelünk ugyan, de sem megemészteni sem elengedni nem tudunk, előbb-utóbb alacsony energia szintet, degenerálódó utódsejteket, kiegyensúlyozatlanul működő szerveket és szervrendszereket eredményeznek.

Ugyanis fizikai testünk szinte mindent képes megemészteni, érzelmeinket azonban soha!

Éppen ezért igyekezzünk megtanulni negatív érzelmeink hatékonyabb kezelését, hogy mi is támogassuk legjobb barátunkat értünk végzett tevékenységében.

Szintén hasznos szokás lehet, ha reggel ébredés után, vagy este lefekvés előtt hálával gondolunk testünkre, sejtjeinkre, szerveinkre, és a szerető válasz, a jó egészség nem marad el.