Gyógyítja-e a kineziológia a betegségeket?

Nemrégiben egy régi kliensem hívott fel azzal, hogy vastagbél rákot diagnosztizáltak nála. Kemoterápiát, műtétet irányoztak elő, de ő emellett szerette volna, hogy oldjuk a „lelki okokat” is. Természetesen elmondtam neki, hogy a kineziológia nem foglalkozik tünetek kezelésével, de megvizsgálhatjuk, hogy milyen érzelmi komponensei vannak a betegségének, mekkora negatív stressz kapcsolódik ehhez a súlyos diagnózishoz.

Van-e egyáltalán a betegségeknek lelki oka?

Sokan hisznek benne, hogy van. Én azonban nem értek egyet ezzel. Különösen azzal, hogy egy súlyos, krónikus betegség egyetlen okra lenne visszavezethető.

Súlyos betegségeink általában sok évtizedes rossz beidegződéseinek hatására alakulnak ki.

Ennek van/lehet érzelmi összetevője is, mint például az állandó félelem, hogy nem vagyok elég jó, vagy a bűntudat, hogy valami rosszat tettem. Midkét érzelem elvezethet egy olyan súlyos megfelelési vágyhoz, ami rombolja az önbizalmat, önértékelést, önbecsülést. Lehetséges, hogy egy súlyos trauma áll a háttérben, ami miatt nem kapcsolódunk olyan támogató módon önmagunkhoz, ahogyan arra szükségünk lenne.

“Gyógyítja-e a kineziológia a betegségeket?” bővebben

Kép a tükörben – avagy a háromszoros ÉN

Amikor a tükörbe nézünk, általában egy képet látunk, ám ez a kép világosan megmutatja három alapvető Énünket. Ez a három én agyunk más-más területein lakik, és mind felfogásában, mind működésében, mind eredményességében jelentősen különbözik egymástól. Lássuk, mi ez a háromféle Én, és mikor melyiket állíthatjuk legeredményesebben céljaink szolgálatába.

Az ÉN, akinek hiszed magad:

Ezt az Énünket az élettapasztalatainkban átélt fájdalomra, félelemre és fájdalomtól való félelemre alapozva hozzuk létre. Elsődlegesen azt mutatja meg, amit életünk során megpróbáltunk elkerülni vagy letagadni. Működésbe lépése könnyen felismerhető az önkételkedésről és az önigazolásról. Ez az Énünk azon igyekszik, hogy a lehető legjobb színben tüntessük fel magunkat. Feladata, hogy biztosítsa komfort zónánk határait,ellenállva bármely változásnak. Kiválóan működik, amikor rutin cselekvéseket kell végre hajtanunk.

  Az Én, akinek megszülettél:

Ez az Énünk fogantatásunk pillanatától halálunkig velünk van DNS mintánkban kódolt ösztönös reakcióinkban. Mint egy automata pilóta elvisz minket azokhoz a célokhoz, amelyeket szeretnénk beteljesíteni. Működése könnyen felismerhető az ösztönös, pozitív, célirányos cselekvésről. Amikor annyira lelkes és aktív vagy abban, amit éppen teszel, hogy nem gondolkodsz önmagadon, akkor
eszerint az Éned szerint működsz.

Az Én, akivé választásaid alapján válhatsz:
Ezt az Énünket saját tudatos döntéseink alapján hozhatjuk létre. Ez az Énünk az előző kettő legjobb egyensúlyát jelenti, és ez az egyensúly azon alapul, hogy  egyaránt elfogadjuk, megbecsüljük és megértjük mind az élettapasztalataink által létrehozott Énünket, mind a velünk született Énünket. Harmóniába hozva Énjeinket az önkételkedés csak távoli visszhangként hallatszik, a pozitív, energikus cselekvés természetessé válik, és így a kiteljesedés elkerülhetetlen.
E a harmónia megteremtését támogatják kineziológiai oldásaim és tanfolyamaim egyaránt.

Kineziológiai “fejlődés-lélektan”

Az egész életünk egy választással kezdődik spirituális szinten éppúgy, mint fiziológiailag.
Fogantatásunkról, testbe lépésünkről szellemi segítőinkkel együtt hozunk döntést, ami tükröződik anyánk petesejtjének a VÁLASZTÁSÁBAN, amelyik a több millió lehetséges genetikai variációból kiválasztja azt az egyetlen spermiumot, amely az élet feladatunknak leginkább megfelelő DNS spektrumot hordozza. Így alkotjuk meg eljövendő testünk “tervrajzát”, létrehozva szerkezeteink azon egyedi összetételét, amely garantálja, hogy véghez vigyük mindazt, amit a legmagasabb értelemben véve meg szeretnénk valósítani.
Életünk tehát egy VÁLASZTÁSSAL kezdődik. Élettapasztalataink az első pillanattól fogva rögzülnek fejlődő idegrendszerünkben. Mégis, még ha a szüleink nem is akartak bennünket, a beágyazódás után az anyaméhben átéljük az EGYSÉG élményét, minden igényünk azonnali kielégülését, és a védettséget. Napról-napra tapasztaljuk a fájdalom mentes növekedést, és hogy egyre többek vagyunk és egyre többet tudunk.
Aztán az utolsó hónapokban már érezzük az életterünk szűkülését, és ezzel együtt a hajtóerőt, hogy vállalva minden fájdalmat és szenvedést, elinduljunk a külvilág felé. A születés folyamatában arra vágyunk, hogy továbbra is megmaradjunk az EGYSÉG állapotában mindazokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Ha a dolgok a maguk természete szerint alakulnak, akkor a megszületendő gyermek maga választja meg születésének optimális időpontját. Ha nem, akkor, már a születése pillanatában átéli, hogy NINCS VÁLASZTÁSA.

A születés folyamata során elszenvedjük a legnagyobb fizikai fájdalmat, amelyet életünk során átélhetünk. És legtöbbünknek még a Mama vigasztaló közelsége, illata, tejének íze sem adatik meg a folyamat végén, vagy ha mégis, akkor csak azután, hogy megtapasztaltuk a külvilág “hidegségét” bántó “fényességét”. Ráadásul, most már az igényeink sem elégülnek ki automatikusan. Lélegeznünk kell és éhséget éreznünk, ami legtöbbünk számára minimum furcsa, néha egyenesen fájdalmas tapasztalat. Ráadásul a “személyzet” úgy tűnik nem érti nyelvünket, néha az az érzésünk támad, hogy nem is akarnak megérteni bennünket. Te mit gondolnál, ha jeleznéd az éhségedet, és kivinnének a WC-re, ha álmosságot mutatnál, és feldobálnának a levegőbe?
Igen, visszavágyunk az átélt, megtapasztalt EGYSÉG birodalmába, de amit ehelyett kapunk, az az ELKÜLÖNÜLÉS,  a magunkra hagyottság érzete. Azért megpróbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből, elnyomva fájdalmas érzéseinket, lassan megtanulunk szavak nyelvén kommunikálni az “óriásokkal”, akiknek a hatalmába kerültünk. Abban reménykedünk, hogy így egyre inkább RÁHANGOLÓDHATUNK szeretteinkre, sőt ők is ránk hangolódhatnak, és így átadhatjuk nekik azokat az üzeneteket amelyeket a lélek világából hozunk számukra. Ám gyakran tapasztaljuk, hogy KÖZÖMBÖSEK irántunk és üzeneteink iránt, így aztán ahelyett, hogy megtanítanánk “nekik” a ráhangolódást megtanuljuk tőlük a KÖZÖMBÖSSÉGET “irántuk”, a világ iránt, a megérzéseink és meglátásaink iránt, végső soron önmagunk iránt .

Ezek a korai tapasztalatok mélyen bevésődve szunnyadnak sejtmemóriánkban, hogy borzalmas időzített bombaként meghatározzák kapcsolatainkat úgy önmagunkkal, mint társainkkal és világunkkal.

És az időzített bomba ketyeg, majd működésbe lép legkésőbb akkor, amikor a testünk változni kezd a serdülőkor elején, megmutatva azt a férfit vagy azt a nőt, akik vagyunk. Ha olyan szerencsések voltunk, hogy átéltük a VÁLASZTÁS élményét  fogantatásunkkor, születésünkkor, akkor örömmel látjuk, hogy testünk éppen EGYENRANGÚVÁ, EGYENLŐVÉ válik azzal a testtípussal, amit fogantatásunkkor választottunk magunknak. Ha azonban azt tapasztaltuk a kezdet kezdetén, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK  pl. a születésünk időpontjának meghatározásában, vagy nem tisztelték VÁLASZTÁSUNKAT a szüleink (fiút akartak, mi mégis lánynak születtünk, vagy fordítva), akkor ez a serdülőkori változás a tudatalatti szinten csak BÁNATOT, BŰNTUDATOT okoz, hiszen nyilvánvalóvá válik, amit idáig megpróbáltunk elrejteni: azok vagyunk, akik vagyunk, és visszavonhatatlanul közeledik az idő, amikor felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért.
Aztán ott vannak a kortársaink. Ahogy gyermekként a szüleinknek próbáltunk megfelelni, úgy vágyunk most társaink elismerésére és figyelmére. Ha gyermekként átélhettük az EGYSÉGET, akkor most van elég ÖNBIZALMUNK, hogy azt tegyük, amit a társaink, ha szeretnénk, vagy éppen ne tegyük, hogyha nem szeretnénk. Ha azonban életünk az ELKÜLÖNÜLÉSRE alapul, akkor legfeljebb FÉLÜNK A VESZTESÉGTŐL, VERESÉGTŐL, akár meg merjük tenni mindazt, amit a társaink, akár nem.

Majd, a serdülőkor végén vár még ránk a pályaválasztás is. Ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy életfeladatunk irányába lépve megtaláljuk azt a foglalkozást, amellyel a legjobban szolgálhatjuk embertársainkat, világunkat és nem utolsó sorban saját kiteljesedésünket.
 Ha gyermekként megtapasztaltuk a RÁHANGOLÓDÁST, akkor most érezhetjük LELKESEDÉSÜNKET, amely kézen fogva vezet minket szívünk vágyának beteljesítése felé. Ha azonban korán KÖZÖMBÖSSÉ váltunk, akkor az ELLENSÉGESKEDÉS tévén inkább azt tudjuk, hogy mit nem akarunk (pl.olyanná válni, mint a szüleink!), mintsem, hogy mit szeretnénk,  mire vágyunk.

A serdülőkor lezárulásával elnyomott érzéseink sajnos nem hagynak el minket, hanem továbbra is visszhangoznak mindennapjainkban.
Jelenbeli SÉRTŐDÖTTSÉGÜNKBEN, SÉRELMEINKBEN megjelenik a múltban átélt BÁNAT, BŰNTUDAT, amikor nem lehettünk EGYENLŐEK önmagunkkal, amikor engedtük, hogy elhiggyük, hogy NINCS VÁLASZTÁSUNK, pedig a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mindig VAN VÁLASZTÁS. HARAGUNKBAN visszaköszönnek múltbeli FÉLELMEINK amikor attól féltünk, hogy ELKÜLÖNÜLVE magunkra maradunk. És mindazon esetekben, amikor megtagadjuk a nehézségek, feladatok ELFOGADÁSÁT, és “nem hiszem el” felkiáltással a SZEMBENÁLLÁST, SZEMBEHELYEZKEDÉST választjuk, bekapcsol bennünk az élet iránti ELLENSÉGESKEDÉS, és a többiek, sőt az önmagunk iránti KÖZÖMBÖSSÉG is.

Ha azonban képesek vagyunk a probléma ELFOGADÁSÁT VÁLASZTANI, akkor megnézhetjük, hogy mit vagyunk HAJLANDÓAK tenni az ügyben, és ÉRDEKLŐDÉSÜNKET a nehézségek helyett a megoldások felé irányítani. Ez azonnal bekapcsolja a tudatalattinkban a múltban átélt LELKESEDÉST, ÖNBIZALMAT, EGYENRANGÚSÁGOT, (mindannyiunknak voltak jó napjai;)), és azt a régen keresett testi érzést, hogy képesek vagyunk a RÁHANGOLÓDÁSRA, EGYSÉGRE ÉS VÁLASZTÁSRA.

Ehhez kívánok sok sikert, hiszen bármilyen nehéz volt is életutunk, mindannyian választhatunk a jelenben tapasztalataink közül olyanokat is , amelyek előre visznek minket, és olyanokat is, amelyek hátráltatnak céljaink elérésében.

Stressz = csökkent érzékelés = csökkent tudatosság

Agyunk bal féltekéjében egy kb. 10 forintosnyi terület felelős a túlélésért.

Nevezhetjük ezt stressz-központnak is. Feladata, hogy folyamatosan figyelje az érzékszervektől bejövő hatalmas mennyiségű információt, és riadót fújjon, ha bármilyen veszélyt érzékel. Három dologra különösen érzékeny: 

Félelem,
Fájdalom,
Félelem a jövőbeli (lehetséges) fájdalomtól.

Ilyenkor bekapcsolja az adrenalin-termelést, és minden nem létfontosságú tevékenységtől megvonja az energiát, hogy biztosítsa fizikai túlélésünket. Emiatt van az, hogy fizikai támadás esetén anyaként akár egy háromajtós-szekrény méretű pasival is szembeszállunk – gyakran sikerrel! – csakhogy megvédjük gyermekünk életét, vagy egy dühös kutya elől menekülve megdöntjük a 100 méteres síkfutás világrekordját. Emiatt a stresszreakció közismert neve: üss vagy fuss.

És mi van, ha nem fizikai stresszhelyzetbe kerülünk? Például a gyerek intőt hoz, összeveszünk a párunkkal vagy nem sikerül egy randevú? Ezeket a stresszhatásokat nevezzük érzelmi stressznek. Sajnos agyunk nem tud különbséget tenni a fizikai és érzelmi stresszek között, tehát ugyan azt a reakciót indítja be, mint amiről fentebb olvashattatok. Egy baj van: általában ezek a helyzetek nem oldhatók meg az “üss vagy fuss reakcióval”. Sőt, sajnos, a “nem létfontosságú” tevékenységek közül elsőként áll le az a kreatív gondolkodás, amelyre a probléma megoldásához szükségünk lenne, hiszen ez idő-, és energia igényes dolog.

Mit tehetünk? Mindenek előtt oldanunk kell az érzelmi stressz hatását, hogy stressz-központunk ne érzékelje a gyerek intőjét életveszélyes helyzetnek, így visszaadja az irányítást annak az agyterületnek, amely a kreatív gondolkodásért és döntéshozatalért felelős. Ehhez nyújthat segítséget a kineziológia általam is művelt és oktatott ága, a One Brain módszer.